...kevesebb gyerekruha fér el a szárítón mosás után, egyre szűkösebb a hely a szekrényében is (saját 2 ajtós szekrénye van - tele...), és ez mind megint csak mit jelent? Egyre telik az idő. 8 nap múlva 10 hónapos lesz az én "kis"fiam :)

Most nagyot ugrott mozgásfejlődésben, legalábbis nekünk ez nagynak számít ilyen idős korban, és ahhoz képest, hogy eddig mi volt. Pár napja folyamatosan feltornázza magát négykézlábra és ringatózik előre-hátra. Így erősíti magát, és egyszer csak elindul mászni :) Aztán ezen kívül még jócskán késve ugyan, de végre tudatosan elkezdett a hasáról visszafordulni a hátára, most már rájött, hogy hogyan kell. Valószínűleg ennek is volt némi akadálya eddig, a nyakában lévő izmok mostanra engedtek ki annyira, hogy könnyedén gurulhasson. Na és a fő kunszt, hogy megpróbál felállni. Persze ezt is amolyan kis lusti módon, nem ám kapaszkodik és felhúzza magát... :) Nem, anya tartsa meg őt (akár csak egész alacsonyan) a hónaljánál fogva hason fekvésben, és ő elkezd fellépegetni :) Csak annyi kell, hogy ráérezzen, hogy bizony önállóan is meg tudja ezt csinálni. Ugyanez a helyzet a felüléssel is. Hason fekve, ha nem teljesen vízszintben a padlón fekszik, hanem mondjuk a lábamon támaszkodik, akkor fel tud ülni. Szerintem (remélem) itt sem sok hiányzik a heurékához.

Hosszú informálódás után úgy döntöttem, hogy megpróbáljuk Robival ezt a babajelnyelvet megtanulni. Nyilván én is tanulom, hiszen anélkül nem lenne értelme a dolognak. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan válik be majd, és egyáltalán mikor kezd el működni kicsit is.

Kicsit Bree (Született feleségek) érzetem volt tegnap, amikor megbeszéltem a takarítónővel, hogy ma kezd nálunk, majd nekiálltam rendet rakni, hogy azért mégse kupival fogadjam... Hmmm... Én se leszek hülyébb... 

Csak, hogy én se nagyon maradjak ki a jóból, a fiú-szakasz után én is lebetegedtem. Ezek szerint mégsem vagyok olyan kemény csaj, na :) Az egyetlen szempont, hogy a gyereket vissza ne fertőzzem, bár ez ellen azt gondolom, hogy elég nehéz tenni, hiszen csak én vagyok itthon vele, csak én látom el őt napközben, nyilván valamelyest ki van téve annak a veszélynek, hogy újra elkapja. Hát ez van. Úgy hallom, hogy felébredt, megyek is.

"...és jó gyerek...?"

Születése óta jönnek nekem ezzel. Nem b+, már 2 hetes korában rosszalkodott: gonoszkodásból szétpakolt, összetört mindent és csak azért sírt mindig is, hogy a környezetét kikészítse... 

Hogy tudna egy csecsemő ROSSZ lenni???

Hogy lehet ilyet kérdezni?

Azért egész jók voltunk, Robinak 9 hónapig semmi betegsége nem volt, pedig tápos gyerek. Ja igen, mert sokaktól hallottam és kaptam meg, hogy na majd folyton beteg lesz, mert nem tudtam szoptatni (ahapersze, keltsed még bennem a lelkifurdalást, köszi...). 

Na szóval 9 hónapig és egy hétig kitartottunk, de ezen a héten jött egy kisebb lejtő. Talán nem komoly a dolog, de azért akad egy kis törtyögés, hapcizás, meg volt némi hőemelkedés-gyanú is. Ezek miatt aztán Robi életében először szükségessé vált a lázmérés, orrspray-zés és az orrszívás. Mit ne mondjak, egyik sem volt valami sikertörténet - és akkor még finoman fogalmaztam... Egyedül képtelenség ezeket megcsinálni vele, nagyon erős, és nagyon küzd ellenem. Ráadásul úgy üvölt, mint akit kínoznak. Pedig egyik művelet sem fájdalmas, csak egyszerűen ő nem akarja, és így fejezi ezt ki. Kénytelenek vagyunk lefogni, bármennyire is fáj a szívem közben, de az ő érdeke ezt diktálja. És persze utána jobban érzi magát (miután hajlandó elfelejteni a sértődést :)). Csak elég szar látni, hogy szó szerint retteg attól, hogy most mi fog vele történni. A porszívó hangja még fokozza is ezt a rémületet...

Először is a BKV (vagy mittomén BKK) megint bekaphatja, megint az alacsony padlós buszok hiányával van gondom.

Ma Robit vittük Budakeszire a Gézengúz Alapítványhoz vizsgálatra, és úgy volt, hogy Zoli munkahelyéig elbuszozunk, majd onnan autózunk tovább. Na persze megint nem olyan busz volt, mint amit menetrend írt, végül Zolinak kellett teljesen bejönnie értünk. Tegyük hozzá, hogy a következő buszt, ami jó lett volna, még így is megelőztük, és így is gyorsabban értünk ki a helyszínre - no comment...

Na de a lényeg. Tornát váltunk. Ez ma tulajdonképp eldőlt. A kérdés csak az, hogy úszni is kell majd, vagy csak "sima" torna.

A vizsgálatra eredetileg azért volt szükség, mert Robi bár elmúlt 9 hónapos, de még mindig nem kúszik-mászik. Engem már aggaszt egy ideje a dolog, de mivel a Dévényt eddig is csináltuk, próbáltam megnyugodni, hogy jó kezekben vagyunk, szakember felügyeli a dolgokat. Ez egyébként igaz is. Csak aztán egy múlt heti kontrollon egy doki megpendítette, hogy talán a Dévény már túl kevés Robinak. Így aztán megnézettük őt a Gézengúzban. Kedvesek, aranyosak, hozzáértők, szimpatikusak. És amit elmondtak, az alapján én most piszok szarul érzem magam. A mozgásterapeuta szerint egy ilyen kis érzékeny lelkű gyereknek, mint amilyen Robi, nagyon nem mindegy, hogy hogyan segítenek. Neki egy Dévény kezelés irtó nagy stressz helyzet, és ez meglátszik azon is, ahogy most a vizsgálatra reagált. Meg valószínűleg ebből kifolyólag maga a mozgás sem túl vonzó dolog neki, valamelyest ezzel a negatív élménnyel kapcsolja össze. Úgyhogy nekem most azért van hatalmas lelkifurdalásom, mert bár segíteni akartam Robinak a Dévénnyel (és persze valamelyest segítettem is), de az ő eleve meglévő bizalmatlanságát a világgal szemben csak felerősítettem ezáltal. Testileg előrébb léptünk kicsit, de lelkileg hátrébb. Tudnám még dramatizálni (elég drámainak érzem a dolgot amúgy tényleg...), de ha most váltunk, akkor talán még bízhatok benne, hogy a mozgásfejlődése is meglódul végre, és a kis lelkét sem törtem meg végleg. Hazafelé komolyan ezen sírtam, hogy de én jót akartam, és erre mit tettem... :(( Persze a gyerekek könnyen megbocsájtanak, Robi is vigyorog rám azóta is, de azért a külvilág az más tészta... Nem akarom, hogy emiatt féljen mindentől és mindenkitől...

Röviden és tömören: a BKV bekaphatja.

Hosszabban pedig: Mindig is tudtam, hogy a budapesti tömegközlekedés hagy némi kívánnivalót maga után - és akkor nagyon finoman fogalmaztam... Azt is tudtam, hogy többek között az akadálymentesség nem szerepel az erények listáján. Tegnap meg is tapasztaltam, meg még egy kicsit többet is.

Bementünk ugyanis Robival a munkahelyemre látogatóba, amiről alapvetően azt gondoltam előzetesen, hogy nem lesz egy nagy dolog, mert a busz háztól házig visz, ráadásul többségében alacsony padlósok járnak. Jól ki is néztem, hogy a menetrend szerint mikorra kell odaérnünk, hogy tényleg ilyennel utazhassunk. Időben kint voltunk, vártunk, a busz megérkezett. Nem alacsony padlós volt... Robi miatt nem akartam túl sokat várni, ezért felszálltunk egy másikra, ami majdnem ugyanarra megy, de mégsem jó végig nekünk. Közben elment az, amit eredetileg kinéztem, és beállt a következő, aminek menetrend szerint szintén alacsonynak kellett volna lennie. Kell-e mondanom, hogy nem az volt? Így aztán mentünk a majdnem jó busszal, amíg tudtunk, aztán gyalog még 10 percet persze hogy az "alig forgalmas" Szentendrei út mellett.

Na sebaj, beértünk épségben, jól elbeszélgettünk a kollégákkal, majd hazafelé már volt segítségem, akivel a magas buszra fel tudtunk szállni. Vajon meglepődik-e bárki, hogy elvileg az is alacsony volt, de valahogy mégsem... Lényeg a lényeg, hogy elindultunk ezzel a busszal, az első megállóban, amikor kinyíltak az ajtók, olyan hang jött a nyitószerkezetből, hogy szinte megsüketültem. Robi természetesen halálra volt tőle rémülve, iszonyúan sírni kezdett. Kivenni nem mertem, mert hát mégiscsak veszélyes lett volna, de eldöntöttem, hogy leszállunk, mert nagyon brutális volt az a hang. Robié és az ajtóé is. Úgy voltam vele, hogy inkább várunk akármennyit alacsonyra, de ennek nem teszem ki a gyereket tovább. Szegény nagyon nehezen nyugodott meg, hiszen még 2szer hallota ezt a sivítást, mindannyiszor neki is fogott a sírásnak. 

Összegezve újra csak azt mondhatom, hogy a BKV bekaphatja!!!

Nem hiába jártam Robival együtt eddig taxival... Nem az orromat hordom fenn, hanem úgy érzem, hogy gyakorlatilag lehetetlen normálisan közlekedni babakocsistól a legtöbb járaton. Még ha segítenek is le- és felszállni, maguk az eszközök is botrányos állapotban vannak! Ezek után pl a kék metrót meg sem próbáljuk a gyerekkel. Nem csak lejutni képtelenség, de piszok hangos is!

Az utóbbi idők egyik legnagyobb sokk hatása a szüleimnél töltött 2 hét alatt ért (július vége-augusztus eleje). Azóta tartogatom magamban, emésztgetem, de már muszáj kiírnom. Majdnem elnézést kértem, hogy lehet, hogy másoknak ez piti dolognak hangzik majd, de álljunk már meg, ez az én blogom, vagymi :)

Szóval egy ártatlan érdeklődő skype chatből egy hatalmas kavarodás lett. Az egyik kedves barátom (akit 16 éves korom óta ismerek, és akivel még kínlódtunk is hosszú éveken keresztül, hogy hogyan és mit kezdjünk egymással, de végül mindig úgy alakult, hogy sosem lett semmi) közölte, hogy szeret. Én persze vettem a lapot, és jól elviccelődtünk, de kiderült, hogy ez nem vicc. 15 éve szeret folyamatosan. Szeret, mint szerelmes. Tehát úgy szeret, na. Igen, még most is. Engem, akinek van egy 8 hónapos fia. Ő, akinek van egy 3 éves lánya. Ő, akire 16 éves koromtól kb 24 éves koromig vágytam volna, ha... Ha-ha... Arra gondolok, hogy nekem nem kell brazil szappanoperát néznem, mert hirtelen az életem vált azzá. És arra is gondolok, hogy milyen jó, hogy ez az egész akkor derült ki, amikor vidéken voltam, és nem Pesten, nem egy városban vele, és nem tudtuk személyesen megvitatni. Mondhatnám, hogy nem érintett meg a vallomása, mert olyan kemény vagyok, mint a kő, de rohadtul nem így van. Pontosabban nem így volt. Hazudhatnám, hogy egyértelmű és azonnali elutasítás volt a válaszom, de ez sem így volt. Egyre csak kérdezősködtem, hogy miért-miért-miért... Aztán meg, hogy miért most. Meg, hogy akkor miért nem stbstbstb... És persze szégyelltem magam, hogy el-eljátszottam a gondolattal, hogy... De nem tehetek róla, irdatlanul felkavarta a lelkivilágomat! Volt olyan, hogy egészen belemerültem egy "mi-lett-volna-ha" élet gondolatába, és sajnálkoztam, hogy nem úgy alakult.

Heteken keresztül gyötrődtem ezen az egészen, míg szépen lecsengett, elcsendesült, kitisztult a kép, elült a vihar a lelkemben. És hogy ehhez mi kellett? Megbeszéltem az egészet Zolival. Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de bejött. Nagyon sok verziót, érvet végiggondoltam persze egyedül is magamban, de mindent elmeséltem Zolinak is. Szerencsére nem az az őrült féltékeny típus (ismeri az illetékest ugyanis), de azért erre most ő is azt mondta, hogy hát nem biztos, hogy szerencsés lenne mostanában találkoznom vele. Főleg, ha komolyan gondolta, amit mondott. Márpedig...

Nem tudom, hogy mi lesz így, mert azért a barátságot sajnálnám. De egyértelmű, hogy a családom, a SAJÁT családom, az IGAZI Életem sokkal fontosabb, mint egy beteljesületlen, megvalósulatlan (szép) álom.

Így visszaolvasva még mindig csak nagyon-nagyon tömény kivonatot írtam le az egészből, de valószínűleg úgysem tudnék mindent jól rögzíteni, ami a fejemben lejátszódott ezalatt a pár hét alatt.