Ma

Először is a BKV (vagy mittomén BKK) megint bekaphatja, megint az alacsony padlós buszok hiányával van gondom.

Ma Robit vittük Budakeszire a Gézengúz Alapítványhoz vizsgálatra, és úgy volt, hogy Zoli munkahelyéig elbuszozunk, majd onnan autózunk tovább. Na persze megint nem olyan busz volt, mint amit menetrend írt, végül Zolinak kellett teljesen bejönnie értünk. Tegyük hozzá, hogy a következő buszt, ami jó lett volna, még így is megelőztük, és így is gyorsabban értünk ki a helyszínre - no comment...

Na de a lényeg. Tornát váltunk. Ez ma tulajdonképp eldőlt. A kérdés csak az, hogy úszni is kell majd, vagy csak "sima" torna.

A vizsgálatra eredetileg azért volt szükség, mert Robi bár elmúlt 9 hónapos, de még mindig nem kúszik-mászik. Engem már aggaszt egy ideje a dolog, de mivel a Dévényt eddig is csináltuk, próbáltam megnyugodni, hogy jó kezekben vagyunk, szakember felügyeli a dolgokat. Ez egyébként igaz is. Csak aztán egy múlt heti kontrollon egy doki megpendítette, hogy talán a Dévény már túl kevés Robinak. Így aztán megnézettük őt a Gézengúzban. Kedvesek, aranyosak, hozzáértők, szimpatikusak. És amit elmondtak, az alapján én most piszok szarul érzem magam. A mozgásterapeuta szerint egy ilyen kis érzékeny lelkű gyereknek, mint amilyen Robi, nagyon nem mindegy, hogy hogyan segítenek. Neki egy Dévény kezelés irtó nagy stressz helyzet, és ez meglátszik azon is, ahogy most a vizsgálatra reagált. Meg valószínűleg ebből kifolyólag maga a mozgás sem túl vonzó dolog neki, valamelyest ezzel a negatív élménnyel kapcsolja össze. Úgyhogy nekem most azért van hatalmas lelkifurdalásom, mert bár segíteni akartam Robinak a Dévénnyel (és persze valamelyest segítettem is), de az ő eleve meglévő bizalmatlanságát a világgal szemben csak felerősítettem ezáltal. Testileg előrébb léptünk kicsit, de lelkileg hátrébb. Tudnám még dramatizálni (elég drámainak érzem a dolgot amúgy tényleg...), de ha most váltunk, akkor talán még bízhatok benne, hogy a mozgásfejlődése is meglódul végre, és a kis lelkét sem törtem meg végleg. Hazafelé komolyan ezen sírtam, hogy de én jót akartam, és erre mit tettem... :(( Persze a gyerekek könnyen megbocsájtanak, Robi is vigyorog rám azóta is, de azért a külvilág az más tészta... Nem akarom, hogy emiatt féljen mindentől és mindenkitől...