Hogy a végeredményen (Robin) kívül miért volt szuper jó állapot a várandósság? Pl azért, mert nem kellett azon aggódnom, hogy te jó ég mekkora hasam van :)

A hétvégén ruhaválogatást tartottam, és szomorúan vettem tudomásul, hogy a gardróbom tartalmának jelentős része bizony nagyon nem jó rám... Pedig kilókkal tök jól állok, 1-2 plusz kg van rajtam az induláshoz képest, mégis a legtöbb nadrág, rövidnadrág és kedvenc felső itt-ott szűk vagy szorít, netán be sem ér... Hiába van tele a szekrény ruhákkal, mert így most tényleg alig van egy rongyom, amit felvegyek.

Úgy megörültem, mikor megláttam az idei év első lakógyűlésének témáit a meghívón, hiszen szerepelt köztük egy olyan tétel is, hogy "Játszótér létesítése". Van a házunknak egy hátsó udvara, amit jelenleg semmire nem használunk, csak egy üres, füves placc, ide szerettünk volna egy kis játszóteret, tűzrakóhelyet a közös grillezésekhez és pár padot.

Mi csak a gyűlés elején tudtunk ott lenni, mert Robi megéhezett, és fürdetni is kellett már őt. A többi gyerekes család ugyanígy pont a gyerek miatt kellett, hogy eljöjjön korábban, de mi legalább megoldottuk a szavazatunkat: felhatalmaztuk az egyik szomszédot.

Na erre 1 héttel később megjön a jegyzőkönyv, benne sehol egy szó a játszótérről... Kiderült, hogy az egyik kedves lakótárs(nő b+...) gyakorlatilag azt sem hagyta, hogy felvetődhessen a téma, mert ő már elöljáróban tiltakozott fennhangon. Mondván, hogy ő nem azért költözött ide, hogy gyerekek üvöltését hallgassa, és hogy ha ő vasárnap délután le akar pihenni, akkor neki ez igenis jár, és vegyük tudomásul, hogy ha ezt megszavazzák a többiek, akkor ő AZONNAL megy a bíróságra... Na ezen a ponton úgy érzem szerencse, hogy nem voltam ott... Először is piszok módon kiröhögtem volna, aztán megkérdeztem volna, hogy és mi lenne a vád? Hogy gyereket szültem? Vagy hogy olyat-e, amelyiken nincs volume gomb? Meg valószínűleg azt is elmondtam volna neki, hogy ezzel csak a saját szegénységi bizonyítványát állítja ki, plusz, ha valaki társasházba költözik, akkor igenis tudnia kell kompromisszumokat kötni és tudnia kell, hogy bizony nem egy tanyán lakik, ahol mindig csend, béke és nyugalom van...

Felhúztam azért magam, de nem marad ez annyiban, szerencsére össze lehet csődíteni a gyerekes családokat, mert történetesen (tőlük) tudom, hogy a többieknek is tetszene ez az egész saját játszóteresdi dolog.

Pontosan nem emlékszem mióta, de jó pár éve már eléggé izzadós lettem. Korábban ha hallottam ilyenről, hogy "folyik a hátamon a víz", akkor nem nagyon bírtam elképzelni, na manapság ez már nem így van sajnos... Robi születése után a helyzet még fokozódott (biztos a hormonok), egyszerűen szó szerint folyton úszom az izzadságban. A lakásban van 21 fok, rólam meg szakad a víz. Mi lesz velem nyáron, mikor kint sétálok majd gyerekestől, vagy épp játszóterezünk...?

Ja és a legrosszabb, hogy érzem a szagomat, és mit ne mondjak, piszkosul zavar... Egyik dezodor szarabb mint a másik, semelyik nem képes (szerintem) elvenni azt a szagot, amit érzek. De ha én érzem, akkor biztos más is... Ez az ami legjobban bánt! Az, hogy állandóan foltos a ruhám, hát kit érdekel már, tojok rá, csak ne érezném úgy, hogy mindemellett büdös is vagyok...

Ma, 2013. április 12-én Robi pont 4 hónapos.

Pont egy éve, 2012. április 12-én bizonyosodtam meg először teljesen arról, hogy ő úton van hozzánk, pont ekkor lett pozitív a tesztem :) (És ezután füligmosollyal az arcomon bementem dolgozni, ahol is a főnököm közölte velem, hogy aznaptól osztályvezető-helyettes vagyok :))) Akkor el is bizonytalanodtam, hogy nem kellene-e rögtön szólnom a fejleményekről, de aztán kissé korainak ítéltem.)

Lehet, hogy azóta már akár osztályvezető is lehetnék, de elmondhatatlanul jobban örülök annak, hogy az életem más irányt vett. És ezt most egyáltalán nem a kollégák miatt mondom, hanem kizárólag magam miatt. Az én boldogságom (és persze Zolié) miatt.

Szóval boldog hófordulót Picúromnak :)

Mindig mikor Robival játszom, altatom, sétálunk, teszünk-veszünk, akkor egy csomó dolog eszembe jut, hogy na ezt és ezt feltétlenül örökítsem meg majd a blogban. Aztán leülök a gép elé, és nem jutnak eszembe ezek a nagy pillanatok. Pedig fontosak lennének, jó lenne később visszaolvasni, de mégsem jutnak eszembe. Elhülyültem, na :) Zoli például rendszeresen jókat mosolyog rajtam, hogy Robi mondjuk épp már alszik, tehát nincs velem, és nem is hall, és én mégis fennhangon énekelek gyerekdalokat :) Ez is lehetne az idiotizmus jele, bár én inkább annak tudom be, hogy most egészen más dolgok iránt érdeklődöm, mint mondjuk bő egy éve :)

Nézegetem közben a gyerkőc képeit, és már most döbbenetes, hogy 4 hónap alatt mennyit nőtt, mennyit változott! És ez még csak a kezdet :) Nem emlékszem pl, hogy mikor múlt el a hasfájása, ami pedig sokáig és erőteljesen okozott problémát neki. Azt tudom, hogy az Infacol segített valamelyest, de egyszer csak már nem kellett. Nem emlékszem, hogy hogyan és mikor sikerült kialakítani a napirendet, pedig tény, hogy van ilyenünk, és egész szépen tartjuk is általában.

Az tuti, hogy az első 1-2 hónapot mi amolyan autopilot üzemmódban csináltuk végig, pedig Robi egyébként elejétől fogva egy kis tündér, még az éjszakákra sem lehet panaszunk. Igen, az eleje nem könnyű, de azért bátran mondom, hogy megéri :) Főleg, amikor meglát engem és rám mosolyog :) De jó lenne, ha az összes ilyen cuki-édes pillanat be tudna rögzülni valahova, és visszanézhető lenne :)

Az elmúlt időszak elég sűrű volt nekünk. Java részt azt mondhatom, hogy szerencsére, mert sokat utaztunk, Robi rengeteget fejlődött, sokszor voltunk orvosoknál, és mindig csupa jót hallottunk. Az egyetlen dolog, ami kicsit facsarja a szívemet (a bolond időjárástól eltekintve), az az, hogy Robi a Dévény kezelésen még mindig rettentően sír - ezt nehéz kibírni. De mindig azt tartom szem előtt, hogy szüksége van rá a saját érdekében, ráadásul láthatóan tényleg használ neki.

Jövő pénteken 4 hónapos lesz, tudom, hogy sokszor mondom, de piszokul rohan az idő... Én csak a 3 órás turnusokat számolgatom, ahogy Robi napirendje tart, és hipp-hopp azt veszem észre, hogy már megint hétvége, már megint és megint. Ezeknek mindig nagyon örülök, mert Zolival is végre több időt tudunk ilyenkor eltölteni, de ijesztő is, hogy mennyire gyorsan elmúlnak a pillanatok, észre sem veszi az ember és eltelik egy év, aztán a következő, és a következő...

Mivel a freeblog az ugyanilyen néven indított blogomat szépen, önkényesen eltüntette, és a hibajelzés után még válaszra sem méltatott, ezért másokhoz hasonlóan én is inkább "elköltöztem. Ők meg kapják be, finoman szólva...

Még minden szokatlan itt, kicsit döcögősen indulok, de majd kitanulom ezt is.

Ha ott nem sikerül helyreállítani a dolgokat, akkor szép lassan az archívumot is bemásolgatom majd ide. Remélem itt több sikerrel járunk.