Ma (nyilván az utolsó pillanatban persze) elintéztem végre a karácsonyi bevásárlást is, végre minden megvan. Pontosabban egy valami hiányzik, de azt elvileg hétfőn hozza a futár - drukkolunk.

Délután 1-kor Robi elaludt, Zoli is, én meg nekivágtam, és egészen fél 6-ig talpaltam, csakis BKV-val közlekedtem, mert karácsonyi időszakban kocsival horror... Aztán fél 6-kor hazajöttem, és azonnal indultunk hármasban tovább, mert még 1-2 dolog hátravolt, plusz Zoli tankolni akart. Útba ejtettük az Eurocentert, azt hiszem, hogy papírboltot kerestünk, és végül az Intersparban kötöttünk ki mondván, hogy ott is van papíráru.

Befelé menetben kaptunk valami szórólapot, amit pár percig csak szorongattam a sorok között sétálva. Aztán hirtelen mintha megvilágosodtam volna! Leesett, hogy amikor a kezembe adták, akkor a srác mondott is valamit, de (sajnos) szinte meg se hallottam, a papírt meg csak elvettem. Amikor viszont eszembe jutott ez az egész, akkor már az is tudatosodott, hogy mit mondott. Ránéztem a papírra, és mosolyogni kezdtem, hiszen pár héttel ezelőtt kezdtem el gondolkodni pont egy ilyen megoldásban, és erre szembe jött velem! 

Arról volt szó, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat rászorulóknak gyűjtött tartós élelmiszereket. Én nagyon nem szeretek pénzt adni sem szervezetnek, sem embernek, inkább kisegítem konkrétan valamivel (ennivaló, ruha). A pénzzel úgy vagyok, főleg alapítványok és hasonlók esetében, hogy ha adok 100 Ft-ot, akkor én az egészet azért adom, hogy rászorulók kapják, nem pedig azért, hogy egy részébül WC papírt vagy nyomtatópatront vegyen magának az alapítvány. Tudom, a működési költség velejárója, de pont ezért inkább közvetlenül segítek, és akkor is inkább étellel, ruhával, ilyesmivel. Ez volt egyébként a nagy elhatározás idén, hogy úgyis annyit nagybevásárlunk, igazán megtehetjük, hogy kicsivel többet veszünk, és elajándékozzuk. Az, ami nekünk kicsi, a rászorulóknak nagyon is sokat jelenthet.

Így történhetett meg végül, hogy bementünk az Intersparba és tizenezer Ft-okért vásároltunk 1 kis doboz tejfölt és egy db borítékot :))) Jó, nyilván nem pont így történt, mert a bevásárlókocsi tele volt mindenfélével (étolaj, liszt, cukor, tészta, konzervek, keksz, némi édesség...), de ebből a miénk csak a fent említett 2 tétel volt. A legviccesebb az volt, hogy én még így is kissé szégyenlősen toltam oda a kocsimat a Máltaiak pultjához, hogy csak ennyit vettünk, pedig sokkal többet is vehetnénk, ők meg teljes döbbenettel kérdezték, hogy ilyen sokat, te jó ég, ezt mindet, hú nagyon köszönjük stb :) 

Nagyon jó érzés volt, és még ha nem is váltom meg vele senkinek a világot, azért egy kicsit talán sikerül enyhítenem valaki(k)nek a nélkülözését ideiglenesen. Adni tényleg jó.

Azért az, hogy Budapesten december 20-án napsütéses (oké, egyben szeles is) 15 fok van napközben, na az még kb oké, el tudom fogadni. De hogy este 8-kor aztán elkezdődik egy klassz kis nyarat idéző vihar csittcsatt és bimmbumm kísérettel (dörgés, villámlás), illetve az ország több pontján a talajt fehérré változtató jégeső esik, na ez azért már minimum ritkaság számba megy. Én nem emlékszem ilyesmire...

Aztán persze változás az is, hogy Robi nyáron ilyesmire még meg se rezdült, sőt kifejezetten viccesnek tartotta a fényes-hangos égi mókát, most meg rettenetesen meg volt ijedve! Már a vihar múltával is elég nehezen lehetett rávenni drágámat, hogy maradjon a szobájában, és aludjon.

Mondom én: változnak az idők...

...azaz borzasztó kétéves.

Természetesen nem olyan borzasztó, de tény, hogy az utóbbi 1 hétben eléggé nehéz vele. Plusz én magam sem vagyok a topon... Gondolom eleve neki sem könnyű, és akkor még itt van a véges türelmű anyja, aki nem mindig képes segíteni neki, hogy uralkodjon az őt elárasztó, és kontrollálhatatlannak tűnő érzelmeken. És ettől persze jól szégyellem magam. Persze tudom, hogy senki nem várja el, hogy én mindig makulátlan legyek (testileg-lelkileg egyaránt), de akkor is szégyellem, hogy nem tudom a magamtól elvárt maximumot nyújtani ilyenkor neki. Pedig igazán szüksége lenne rám, látom rajta. Ehelyett nekem is számolnom kell magamban, és mélyeket lélegeznem, hogy ne durranjon el a fejem. Furcsa ambivalens dolog ez, mert szerintem igenis be kell vallani magunknak, hogy nem vagyunk, nem lehetünk tökéletesek mindig, mindenhol, mégis szégyelljük (én biztosan), hogy nem vagyunk azok. Gondolom, hogy mindenki, legalábbis anyatársaim biztosan megértik, amikor azt mondom, hogy attól még szeretem és imádom, hogy néha úgy érzem, hogy perpillanat nem bírom tovább, és legszívesebben helyben a fejemre húznám a takarót és inkább aludnék (pl). Mert így van. Szeretem és imádom minden körülmények között. De be tudok sokallni, és ember vagyok, szóval sajnos nekem is véges a türelmem. Főleg, ha nekem is épp front van mondjuk.

Na de igazából ennyi mellédumálás helyett inkább leírom, hogy az elalvások, és az ébredések mostanában tortúrává váltak. Nem akar aludni, kijön a szobából, megegyezünk, hogy kap tápit, elmesélek neki egy kalandot, utána szundi. Megérti, sőt vissza is mondja, és mégis, amikor az alku rá eső részét kéne teljesítenie, akkor mintha elfelejtené. Aztán meg ott áll, és meg van sértődve, és egyre csak kiabál, hogy tááápiiii, meg hogy kalaaaaand. És amikor ez tizenötödszörre történik meg (igen, tényleg!), akkor bizony már kicsit ráunok a mókára. Főleg mivel látom, hogy a szemei majd' leragadnak. Aztán pedig tudom, hogy hajnalban 4 és 6 között valamikor majd felkel és eljátssza ugyanezt. Tááápiiii, kalaaaand, szundiiii, neeeem, cuuuumiiii, apa jöööön.... és fel-alá cikázunk egy órán át a szobája és a háló között, aminek mostanában az a vége, hogy Zoli átköltözik mellé, és elaltatja, mert csak így hagyja magát, de akkor se könnyen. És persze ettől nappal is zombik vagyunk...

Nem is értem, hogy miért nem alszom még...

Na mentem is!!!

U.i.: ...az alvós mizéria csak egy része ennek a terrible twos dolognak.

...és már legalább 2 órája kész a mosógép, az ajtaja csukva, ki se kapcsoltam, ott pállanak benne a ruhák, de mi csak játszunk, és építünk, és rombolunk, és olvasunk, és amikor a következő óra végén felállok, és azt mondom, hogy most már tényleg muszáj anyának kiteregetnie, ő meg erre "nem enged", mert velem akar játszani, és csak kifejezi az erre vonatkozó nagyon is jogos igényét, akkor én igazán rohadtul érzem magam, miközben azt válaszolom, hogy de anya most egy picit nem ér rá veled játszani... Hiába teszem hozzá, hogy csak pár perc, és jövök vissza, ez a "nem érek rád" rész akkor is ott visszhangzik a saját fülemben, még nekem magamnak is pofonszerűen rosszul esik. 

Biztosan túlreagálom, de tényleg utálom azt érezni, hogy nekem sürgősebb dolgom van, mint a saját gyerekem. Mert hát mégis mi lenne fontosabb, mint hogy kiélvezzük az együtt töltött időt, és hogy főleg amíg ő kéri, addig minden percemet neki szenteljem? Ugyanakkor azért nyilván frusztrál kicsit a mosógépben hagyott ruha is, aminek meg aztán tényleg fölöslegesen szabadkozom, hogy ezért vagy azért nem érek rá, az tojik mindenre, berohad ha úgy tartja kedve.

Lazábbnak kéne lennem, na. 

Nem mondhatom senkinek... ...elmondom hát mindenkinek. A régi jó duma ugyebár arra az esetre, ha valami nagyon feszít, és nagyon ki akarod mondani... Na ez most tipikusan egy ilyen eset nálam.

Rengeteget agyaltam rajta, hogy mennyire jó, vagy nem jó döntés ez így ebben a formában részemről, de végül is mindegy. Hiszem, hogy ez az írás önmagában nem változtat, nem befolyásol semmit. 

Most a szó szoros értelmében vegyük a bejegyzés címét. .

Tudom, és korábban is tudtam, hogy sokat költünk kajára (is). Amióta Robi megszületett, azóta nyilván még többet. De igazából azóta vettem észre a nagyságrendeket, amióta a Tesco házhozszállítást bevezették, és mi élünk ezzel a lehetőséggel. Hihetetlen sok dolgot rendelünk egyszerre, semmi feleslegeset (legalábbis csak olyanokat, amit tényleg szükségesnek érzünk a mindennapokban). Azaz nem chips-ek és csokik, vagy alkohol és kaviár szerepelnek a listán, hanem kenyér, húsok, felvágott, pelenka, ásványvíz, tisztálkodó szerek, ilyesmik. Amikor a szállítmány megérkezik, akkor tele a hűtő, roskadoznak a polcok, örülünk. Aztán kb egy hét múlva már vakarom a fejem, hogy hova lett az a rengeteg kaja? Már megint üres a hűtő? És akkor újra nekiesek az összeírásnak, hogy mit is akarunk enni, mit vegyünk, mit hozassunk... Így, hogy a vásárlások többségét hullámokban intézzük, és nem minden nap egy keveset veszünk a sarki közértben, így sokkal sokkolóbb a felismerés, hogy már megint ennyit, és már megint annyit elköltöttünk...

Nem panaszkodni akarok, mert szerencsére nincs rá okom, csak ledöbbenve állapítok meg egy tényt. És persze az is tény, hogy a Tesco nem feltétlenül a legolcsóbb, szóval biztosan valamennyivel olcsóbban is hozzájuthatnánk ezekhez a vásárfiákhoz, viszont az az idő, amíg nem nekem kell odamennem, nem nekem kell összeválogatnom, nem nekem kell a sort kiállnom a kasszánál, és nem nekem kell felcipelnem a 600 kg árut, na ez az idő összességében megéri azt a többlet kiadást (ráadásul sztem annyival nem drágább, de minden relatív, ugyebár).

Kicsit elkanyarodtam, tulajdonképp csak oda akartam kilyukadni, hogy felismerve ezt a dolgot, Zolival a minap arról beszélgettünk immár sokadszorra, hogy azok, akik tényleg havi kb 50 ezer Ft-ból (vagy még kevesebből) élnek, azok hogyan ÉLNEK? És mivel nem csak idősek, hanem fiatalok is vannak közöttük, hogyan nevelik az esetleges gyerekeiket? És még rengeteg hasonló jellegű kérdés jön automatikusan ezek után... Ez végtelenül durva, és elszomorító gondolat.

Nem tudom, hogy végül mit is akarok ezzel az összevisszasággal mondani, csak le akartam írni. Elszomorít, de nem tudom, hogy én hogyan változtathatnék ezen az egészen...

Hű, azt meg el is felejtettem leírni, hogy min sokkolódtam nemrég.

Lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom, vagy túlságosan vidéki kislány (haha, 32 éves kislány...) vagyok, de én bizony isten még sosem láttam élőben meztelen műcicit - mármint azt a szilikonos fajtát (na nem mintha a sajátomon kívül bármilyen más női mellet sűrűn látnék :)). 

Na, a múlt szerdai torna órám után a női öltözőben ezt az élményt pótolhattam. Hát hogy mennyire volt jó élmény, azt inkább hagyjuk... Félreértés ne essék, nem a műcickók intézményével van bajom - mindenki úgy csinálja magának, ahogy akarja - hanem konkrétan azzal a pár mellel van bajom. Nem voltak extrém nagyok, a mérettel még nem is lett volna gond, de valami nagyon durván látszódott a műtét vonala, és nem alul, hanem szinte már majdnem a bimbó alatt közvetlenül. Esküszöm, hogy az én közel 2 éves császáros hegem egy kis semmiség, egy kis karcolás ahhoz a fércműhöz képest. Alig tudtam nem odanézni, nehéz volt megállni, hogy ne bámuljam, annyira ronda volt. Meg is állapítottam, hogy a csaj vagy soha nem nézte még meg tükörben (kizárt), vagy nem érdekli csak a méret, vagy ő maga se ilyet akart, de már nem tud vele mit tenni... Veszélyes üzem a kés. Hát még a szike...

Emlékeztetőül...

Robi születése után, amikor először megjött újra, akkor nem rögtön, de 1-2 ciklussal később megismerkedhettem az ovulációs fájdalommal is. Korábban a menstruációs görcsöktől szenvedtem, az most mérséklődött, jött viszont ez. Hát mit ne mondjak, köszi.

Pillanatnyilag épp tisztán érzem, hogy a jobb oldalamon belül zajlik az élet, mozogni is alig bírok tőle. Ha jól emlékszem, akkor máskor is a jobb oldalam volt ennyire aktív, és ennyire érzékletes.

Na majd legközelebb megfigyelem jobban.

Még jó, hogy múlt szerdán fellélegeztem, hogy végre abbahagyta 2-3 hét után a köhögést, és elmúlt a hörghurutja, mert most hétfőn meg váratlan fordulatként elkezdett tüsszögni, estére már az orra is folyt, éjszaka pedig megérkezett a köhögés is, ami azóta se tágít, és rosszabb, mint a múltkori...

Áááááá....