Pozitív vagy negatív? Ez itt a kérdés!


2017\01\04

Összegzés

Pont 1 éve, hogy Robi elkezdett oviba járni, igaz akkor még csak a beszoktatásos 2 hét kezdődött, azon a napon kezdtem el én is visszaszokni a munkába...

More:

ünnep fejlődés ovi elmélkedés rólam Sziszamisza

2015\09\18

Kötelező ovi vs. szobatisztaság

Nagyon fontos kérdés következik, amihez a közönség segítségét kérném.

Az új szabályozás szerint ugyebár 3 éves kortól (elvileg) kötelező az ovi. (Tudom, hogy lehet halasztást kérni, de mivel vissza kell mennem dolgozni, ez szóba sem jön.) Na mármost a 3 éves kor lett az új szabály szerinti egyetlen kritérium az óvodába íratást illetően, vagy a szobatisztaság is feltétele lehet hivatalosan a felvételhez? Pontosabban kizárható-e a gyerek az óvodai felvételből, ha már betöltötte a 3 évet, de még nem szobatiszta? Vagy ezt az intézmény saját hatáskörben maga eldöntheti?

Olyan jó lenne, ha végre valaki egyértelmű választ adna erre a kérdésre, mert eddig ahány emberrel/ovival beszéltem róla, annyi verzióval találkoztam...

Egy órája pl a mi (leendő) ovink vezetője közölte, hogy csak akkor veszi fel a gyereket, ha szobatiszta...

Na most akkor...?

ovi elmélkedés

2015\09\03

Meneküljetek... szerintem...

Még ha nem is kedvelnek majd emiatt, akkor is muszáj kiírnom magamból... 

Csak úgy mondom, hogy a helyükben valószínűleg én sem igazán akarnék holmi "táborba" menni kevésbé önszántamból, főleg nem gyerekkel a kezemben, főleg nem úgy, hogy a hivatalos szervek napok, hetek óta csak hitegetnek, sőt átvernek... Persze, értem, hogy ott tudná csak az állam ellátni őket rendesen (efelől mondjuk vannak kétségeim...), és azt is megértem, hogy nem engedhetik őket tovább csak úgy más országba (sem), de ennek szerintem akkor is van emberségesebb módja. Mert most kb azt látom, hogy csak a feszültség szítása a cél, azaz hogy minél tovább kitartson a gumicsont, minél tovább ezen lovagoljon mindenki az egyéb belügyeink feszegetése helyett...

Ha viszont már foglalkozunk a témával, akkor legalább tájékozódjunk, és ne csak a hangzatosan huhogó és szándékosan félelemkeltő kormánypropagandát szajkózzuk inkább szerintem... Távolodjunk már attól el egy kicsit, hogy "fúúúj, idejönnek, és az én pénzemből élnek" meg hogy "állítólag nőket erőszakolnak" és hasonlók.

Személyes tapasztalat velük kapcsolatban van? Mert anélkül talán kicsit kétes lehet meg/elítélni őket...

Nekem van egy kevés, igen. Korábban a Nyugatiban, mostanában pedig a Margitszigeten sokukkal találkoztam, és most nem is tudom, mit mondanék, ha meg akarnék felelni (még jó, hogy nem akarok...) a gyűlölködő, idegenellenes, hősmagyar, hazaszerető mintapolgár képének: "jó ég, ezek kulturáltan viselkednek, ez gyanús" (haha..) vagy "úristen, de hát ezek jól öltözöttek és normálisan néznek ki"? Én mondjuk ezen nem döbbenek meg. Szerintem ha nekem menekülnöm kellene akárhonnan, akkor én sem a legszakadtabb cuccaimat keresném elő, hogy hátha szánalmat ébresztek magam körül, és emiatt megsegítenek (láthatóan ez sem működne, mert akkor meg szakadt csavargózás menne...), hanem kizárólag magamra és a családomra gondolva vinnék mindent amit a) fontosnak érzek, b) pénzzé tehető, c) bírja a strapát (pl ruha). Amin megdöbbenek inkább, az még mindig az a negatív, zárkózott, merev és elutasító hozzáállás, ami a témával szemben mutatkozik. Az, hogy sokan bele se gondolnak a dolog emberi oldalába. Hogy ez velünk is előfordulhat...

Egyébként meg hogyan ítélhetünk el bárkit, aki egy jobb élet reményében tovább lép függetlenül az országában uralkodó állapotoktól? Még ha nem is dúl háború, és nem dobtak bombát a házunkra, akkor is köteles vagyok ott leélni az életemet, ahol születtem? De akkor ezen logika mentén az a sok kivándorolt magyar ember mégis mit képzel, hogy migránsként "kihasználja" a befogadó országot, elveszi az ottaniak munkáját, és szerencsét próbál náluk? Sőt továbbmegyek: én (és a férjem is ugyebár) pl mit képzelek, hogy vidéki születésűként fel"vándoroltam" Pestre, elvettem valaki helyi embernek a zsíros állását, miért is nem maradtam otthon a szülővárosomban? Ugyanaz a logika... Persze lehetne azzal mentegetni ezt a szitut, hogy de hát ez belföld, de vegyük észre, hogy tényleg ugyanaz a logika. És ha a menekültekre költött pénz (amit egyébként részben az EU biztosít ám...!) annyira fáj most, akkor miért nem fáj ugyanennyire az a sok (bocs de rohadtul) felesleges stadion mondjuk? 

Egyébként meg igen, lehet őket általánosítva (az általánosítás amúgy is mindig beválik, mi..?) beállítani agresszív, randalírozó hordának, de kérdezem én: amikor nekünk kellene a sokadik nap után a sokadik átverés után türelmesnek lenni úgy, hogy esetleg még egy-két gyerek is van velünk, mi meddig bírnánk szó nélkül...? Még ha nem is háború elől menekülünk, csak "szimplán" mondjuk hivatali ügyet intézünk... Ugye ahhoz képest még elég nyugodtak ők ott a Keletinél, nem? Szóval mi meddig bírnánk?

Ja sokáig, tudom, mert ilyen birka nép a magyar, csak az uszításnak dől be, de a saját nyakába tett kötelet békével tűri...

Reménysugár azért a sötétségben, hogy van civil összefogás (nem is akármilyen), és hogy főleg az utóbbi időben megnőtt azon ismerőseim száma, akik hasonlóképp látják a dolgot, mint én. Legalább tudom, hogy nem vagyok (teljesen) ufó...

U.i: Ezt az írást amúgy semmiképp nem bántásból tettem közzé, azoknak akik féltik a hazát (bár ebben nem értek velük egyet), hanem olyan jó lenne, ha mindenki megpróbálna egy kicsit nyitottabbá válni, és legalább meghallgatni más véleményeket, más nézőpontokat is. Hátha lehetne szélsőségek nélkül végigcsinálni az egészet. Mert az nem kérdés, hogy végig kell csinálni. A kérdés csak az, hogy hogyan... De az erőszakban én speciel nem hiszek. És nekem a táborba zárás is pont ez a kategória, némileg hamiskásan cseng, rémlik valahonnan ugyebár... 

Már látom, hogy sehogy sem lehet jól lezárni ezt a bejegyzést, mindig marad bennem pár gondolat...

elmélkedés

2015\06\13

R.I.P.

A körülmények miatt tudtuk, hogy (inkább előbb, mint utóbb) be fog következni, de azért mégis váratlanul és hirtelen történt meg. Felkészülni erre sehogy nem lehet. 

Zoli nagymamája csütörtökön reggel itt hagyott bennünket. 83 évet, hosszú életet élt. Az utóbbi hónapok nehézségeire és a veszteség fájdalmára egyedüli vigaszt talán az nyújthat, hogy távozása békés volt. Csak elaludt.

Sokszor mondogatta, hogy mennyire szeretne már menni, mennyire magányos itt, nincs társa, akivel a napjait megoszthatná, de nagyon fél, hogy milyen lesz... A család viszont ennek ellenére mindig boldoggá tudta tenni. 3 fiút nevelt fel (egyedül!), 5 unokája és 2 dédunokája született (ők is mind fiúk). Velük (és még sok mindenkivel) együtt gyászolom őt most én is.

Emlékszem az első találkozásunkra közel 10 évvel ezelőtt. Nagyon közvetlen, nagyon kedves, nagyon mosolygós, és nagyon társaságkedvelő nagyiként ismertem meg. Annyira örült nekem, hogy szinte úgy éreztem, hogy egy 3. nagymamát kaptam az Élettől. Főleg azért, mert neki "csak fiúk jutottak", a párjaikkal mindig nagyon kereste a kapcsolatot. Mivel Zolinak akkor már régóta nem volt senkije, nekem azt mondta: "úgy örülök, hogy jöttél, azt hittem, hogy már senkit nem talál magának, pedig én azt se bántam volna, ha akár egy fiút hoz haza, csak legyen boldog!" :) Ezen nagyon nevettünk, annyira nyílt és őszinte volt. Annyira üde. 

Barátokkal is mentünk hozzá csoportosan, mindenkit nagy szeretettel fogadott, mindenkit vendégül látott, mindenkivel beszélgetett, imádtuk érte.

A lekváros és mákos buktái, amiket sütött, egyszerűen mennyeiek voltak. A dédunokák is rajongtak érte, no meg a csillárventillátorjáért.

Ezeket az emlékeket őrzöm róla (és persze még 100 másikat is), én ezekkel búcsúzom tőle.

Nyugodjon békében, Marika néni, odafent találkozunk :'(

p1030122.JPG

szomorú elmélkedés

2015\05\29

Hiszti-tapasztalatok

Előre szólok: lehet, hogy talán kioktatónak tűnök majd, de csak döbbent és némileg felháborodott vagyok... 

Robival reggel 9-kor elindultunk a legközelebbi Lidl-be vásárolni, ő kismotorral jött, én meg a hátizsákot vittem, előtte még sétáltunk egyet. A bolt tőlünk 1 km-re van (lemértem Google Earth-ön). Robi tündér volt, kint nézelődött, csacsogott, bent pedig segített berakni a dolgokat a kosárba és szintén csacsogott. Minden rendben ment egészen addig, amíg a pénztárnál fel kellett volna pakolni a szalagra. Ilyenkor ő akarná csinálni ezt is (öntudatos 2 és fél éves :)), és ha a körülmények megfelelőek, akkor ezt szoktuk is hagyni neki, ill. segítünk ha kell. Most is elkezdte volna, de nem érte fel a szalagot. Emeljem fel. Oké, felemelem, de nem teszi a szalagra a kezében lévő cuccot, mert épp olyanja van. Közben a szalag viszont megy, a sor halad előre, mögöttünk meg állnak. Na ekkor mondtam neki szépen elmagyarázva, hogy megpróbálhatja lentről feltenni, de közben mivel sietnünk kell, én is pakolok. És itt elszakadt a cérnája... De valami extra brutál módon. Nem állítom, hogy még sosem hisztizett, de azt állítom, hogy így még soha, és nyilvánosan még soha... Szó szerint visítani kezdett, mint akit nyúznak, közben artikulálatlanul próbált meg szegénykém érvelni, hogy ő akar pakolni, de közben vegyem fel, és közben ő szundizni akar... Ja és ugye ott a kismotor, azt meg ilyen állapotban ő már biztos nem fogja se hozni, se ráülni... Kicsit én magam is lefagytam hirtelen, de aztán pár másodperc alatt döntenem kellett, összeszedtem magam, és arra jutottam, hogy megúszni már úgysem lehet a nagy műsort, akkor viszont essünk túl rajta gyorsan... 

Miközben az előttem álló még a pénztárossal beszélt, fizetett stb., addig én leguggoltam, és a kezeit fogva gyorsan elmondtam (a hangosan síró) Robinak, hogy anya most fel fog állni, kifizeti a finomságokat, elpakolunk, és utána már össze is bújhatunk. Kb mint ha a falnak mondtam volna, ő csak tiltakozott, hogy neki ez nem tetszik. Márpedig muszáj volt így tennem, tényleg villám sebesen intéztem a dolgokat, miközben szegénykém a motort hátra hagyva, a lábamba csimpaszkodva süvöltött. A mögöttem álló csak bambult, meg arréb rúgta a kismotort, hogy ő elférjen tőle, de nyilván nem felém gurult a járgány, miért is segítene nekem persze... Valahogy összekapartam mindent, hátizsákot, szatyrot, motort, gyereket, és elvánszorogtunk a pénztáron túl lévő pakolós párkányhoz. Ott lecuccoltam, és Robit az ölembe vettem, hamar meg is nyugodott ügyesen. Pár percig duruzsoltam a fülébe, ringattam, kizártuk a külvilágot, minden oké lett. Úgy tűnt. Elmondta, hogy motorra ülve szeretne kimenni, és megnézni a szökőkutat. Na szuper, végre jók vagyunk. Elindultunk, és a nyugi egészen a kijárati fotocellás ajtóig meg is volt, ott csak annyit mondtam neki, hogy "menjünk tovább gyorsan az ajtóból, nehogy ránk csukódjon"... Ezzel kész, újabb lavina indult el, nagyobb mint az előző... Még mindig a boltban voltunk, ráadásul az előtérben, ahol még bevásárló kocsik is torlódtak, meg onnan akarták páran kivenni a sajátjukat... Itt dobta el Robi újfent a motort, és kezdett volna csimpaszkodni rám fel. Volt némi közjáték (erről még szót ejtek...), amíg kijutottunk a levegőre, és a legközelebbi padra végül lepakolhattam a cuccokat. És innentől kezdve nem volt megállás. Megnyugtatni maximum 30 másodpercre lehetett, és utána újult erővel kezdte a zokogást szegény. Negyed órát üldögéltem vele ott kint, annyit sikerült elérnem, hogy viszonylag csendben kivárta, amíg felkötök magamra mindent... Igen, a hátizsákot, a teli bevásárló szatyrot ÉS a kismotort is, plusz őt is felveszem, hiszen ez volt az egyezség. Onnantól kezdve már csak 990 métert kellett ezzel a kis (hangos) pakkal megtennem, hogy hazaérjünk. Végig sírt, végig "Lobi odamegy, odamegy", és mutogatott visszafelé, hiába mondtam bármit.

Itthon még egy negyed óra volt, amíg az ágyában megnyugodott, és azóta alszik. Én meg feldolgozok... Mert ez tényleg elég sokkoló volt.

Szóval visszatérve a kis közjátékra a Lidl előterében...: Miközben én ott Robi mellett guggolva, őt ölelve próbáltam egyrészt kideríteni, hogy miért sír ennyire, másrészt megnyugtatni, természetesen mellettünk jöttek-mentek az emberek. Igyekeztem nem útban lenni, szerintem kb sikerült is, de nem ez volt az elsődleges szempont, elnézést. Viszont az, amit az elhaladó emberek többsége segítség címszó alatt leművelt, az valami kriminális!!! 

Ilyen mondatok jöttek Robinak címezve:

  • Lát ám a cica téged, és nagyon csúnya kisfiú vagy...
  • Ne sírjál ennyire, mert anya itt fog hagyni egyedül, és ő elmegy haza...
  • Nahát, a kisfiúk nem sírnak ám, ugye tudod?
  • Hagyd abba a sírást, mert így senki nem vinne haza téged...

EMBEREK, NORMÁLISAK VAGYTOK??? Már elnézést, de egy egyébként is rémült, és valami miatt aggódó kisfiút TÉNYLEG azzal akartok megnyugtatni, hogy az anyja (akire ő a legjobban számít elvileg mindig) ott fogja hagyni??? TÉÉÉNYLEG KOMOLYAN GONDOLJÁTOK??? Értem, hogy rohadtul zavaró lehet, hogy valaki fejhangon visít, de higgyétek el, hogy én magam is (és biztosan minden más anya is) azon vagyok a legjobb tudásom szerint, hogy megszüntessem ezt az állapotot. És ha Ti, többiek csak a fentihez hasonló mondatokkal tudnátok "segíteni" (???), akkor inkább NE mondjatok semmit!!! Komolyan kérem ezt a magam és az összes többi anyuka nevében!!! Csak gondoljatok bele, hogy annak a szerencsétlen kisgyereknek éppen megvan a maga baja, neki biztosan pont nem hiányzik, hogy még egy vadidegen okoskodjon... Mert neki csak vadidegenek vagytok. Hiába vagytok/lennétek kedvesek, a legtöbb gyerek (ilyenkor főleg) nem kér az idegenekből... Az anyai/apai ölelés, vagy egyéb ismerős dolgok segíthetnek, de az semmiképp, ha egy ismeretlen néni/bácsi kvázi megfenyegeti, hogy az ő életének sziklaszilárd pontja épp egy ilyen számára érzelmileg kritikus és labilis helyzetben magára hagyja... ATYAÚRISTEN!!! Legszívesebben még ezeknek a nőknek/férfiaknak is visszaszóltam volna, de pont nem volt szabad kapacitásom... Arra telt csak, hogy próbáltam tompítani az általuk még inkább felfokozott feszültséget. Próbáltam elmondani, hogy "drága kisfiam, nem kell félned, a néni butaságot mondott, nem foglak itt hagyni, számíthatsz rám mindig!". Próbáltam azt is elmondani, hogy "kicsi szívem, igenis nyugodtan sírjál fiú létedre, egyáltalán nincs ezzel baj, csak közben próbáld elmondani nekem, hogy mi a baj, és akkor tudok segíteni"

Nem is értem, hogy egy fiú miért ne sírhatna?? Szerintem pont, hogy rohadt nagy baj, hogy ezt neveljük bele a fiainkba, hogy szégyellnivaló, ha kimutatják az érzéseiket! Szerintem nyugodtan sírjon. Természetesen nem egy picsogó hisztigépet szeretnék belőle nevelni, de az nem hiszem, hogy azon múlik, hogy "megtiltom" a sírást neki, vagy sem.

Az meg milyen mondat, kedves segítőkész Idegenek, hogy "...mert így senki nem vinne haza téged..."??? Miért, ki más kellene, hogy az én gyerekemet hazavigye? Senki! Onnan senki és pont! Belegondoltál vajon, hogy mit mondtál, vagy csak járt a szád? Vhááááá...

Egyetlen normális reakcióval találkoztam: már kint a padon ültünk, Robi még mindig sírt, és egy hölgy odaült mellénk, és (a korábbi hangoskodókkal ellentétben) higgadtan, nyugodt hangon, halkan megpróbált mesét mondani Robinak. Egy mókuskáról, aki épp Robit keresi, mert játszani szeretne vele, és megnevettetni. Robi eleinte még vevőnek is tűnt erre a sztorira (pedig a hölgy is idegen volt, csak nem beszélt ostobaságokat... - ugye mennyit számít a hozzáállás?), de aztán visszazuhant a sírásba, és már mindegy volt, hogy a mókuska milyen játékot játszana vele. De ennek a hölgynek megköszöntem a szándékot, kedves volt tőle a dolog!

Szóval kedves segítő szándékú Idegen! Legközelebb, ha hasonló szituációt látsz valakinek a gyerekével (és ezáltal leszel Te az Idegen, még akkor is ha Neked is van sajátod), akkor először gondold végig... Semmi baj nem lesz, ha szó nélkül mész el mellettük, talán még ezért is hálásak lesznek, hogy nem bámulják őket. Ha mindenképp segíteni szeretnél, akkor először is szerintem a szülőhöz fordulj a kérdéssel: "Segíthetek valamiben? Motort/biciklit/csomagot cipelni, bármi" Ezért is hálásak lesznek, mert nem kioktatod őket, hogy hogyan kéne bánni a gyerekkel, hanem tényleg segítő szándékot közvetítesz. Amennyiben pedig azt a verziót választod (amit egyébként nem javaslok), hogy rögtön a gyerekhez fordulsz, akkor nagyon fontold meg a szavaidat...! Tudsz-e a kedves, mesélős hölgy szerepébe bújni, vagy csak okoskodó, tudálékosnak fogsz tűnni, aki adott esetben csak ront a helyzeten...? 

Előbb gondolkodj, csak ennyit kérek.

újdonság elmélkedés

2015\05\08

Ovi-para

Alap sztori: Robi decemberben betölti a 3-at, nekem januárban irány dolgozni, ha addig nem jön össze a tesó, így nem tudjuk kivárni a számára kötelező 2016. szeptemberi ovi kezdést, hanem már januártól menni kell. Azaz tanév közben kell beszoktatni. Neki egy kicsit talán eleve nehezebb lehet majd ez a rész, hiszen bölcsibe nem járt, és amúgy is elég érzékeny, idegen gyerekekkel viszonylag zárkózott.

Aktualitás: a körzetes ovi nem valami bizalomgerjesztő számomra, de mivel hónapok óta hiába hívogatok magánovikat szabad férőhelyért (jövő januárról beszélünk...!!!), ezért végső megoldásként kénytelen vagyok belegondolni, hogy esetleg csak a körzetesbe fog beférni, ha egyáltalán... Ja és a héten óvodai előjegyzés, ma bementem feliratkozni, hogy januárra tudjanak rólunk.

És most jön a lényeg.

  1. Az óvónők egy része kint bagózott (a kapun belül) az ajtó előtt, amikor odaértem. Oké, hogy a gyerek nem látja, de akkor minek van kiírva a kapura, hogy x méteres körben tilos a dohányzás...??
  2. Nem azt várom el, hogy az óvónéni szent életű legyen, de miért ne várhatnám el, hogy ne dohányozzon (legalább az idő alatt, amíg a gyerekemmel foglalkozik)? Az a nő, aki engem beengedett, konkrétan messziről bűzlött, és az ujjai frankón sárgák voltak a nikotintól... Broáf... Azt, hogy milyen rosszarcúak voltak, szinte már említésre sem méltó ezek után.
  3. És végül a mentalitás, az intézményi hozzáállás: a januári kezdéssel kapcsolatban kerek perec közölte velem az óvoda vezetője, hogy ja náluk ilyenkor már nincs ám az, mint szeptemberben, hogy anyás beszoktatás... Mondom, párdon, miii? Erre még igen, el is magyarázta, hogy anyuka behozza a gyereket, beadja a csoportba, de nem jöhet be, kint le lehet ülni nézelődni, hiszen ez már egy összeszokott csoport... Én meg csak lestem, megköszöntem, felálltam és eljöttem. Azóta pedig nem térek magamhoz a döbbenettől, hogy ezek komolyan azt hiszik, komolyan azt várják el, hogy egy vadidegenekkel teli szobában egy ismeretlen helyen szó nélkül otthagyom a gyerekemet??? És hogy szerintük ez normális???

Szerintetek? Komolyan, őszintén, tényleg érdekel, hogy ki mit gondol!

ovi hétköznapok elmélkedés grrr

2015\02\24

Miért

Amióta elkezdtem (végre) aktívan sportolni, azóta rengetegszer gondolkodtam már el azon a kérdésen, hogy vajon az iskolai tornaórák direkt lettek úgy kitalálva, hogy a a gyerekek/kamaszok többsége egy életre (de minimum évekre) megutálja a mozgás gondolatát is?! Nekem kb mostanra sikerült legyűrnöm ezt az ellenszenvet, pedig ésszel már elég régóta tudom, hogy a saját érdekem mozogni. Nem állítom persze, hogy mindenki emiatt utálja, vagy emiatt nem műveli a rendszeres testmozgást, de most hirtelen csak magamból tudok kiindulni. A bringázáson kívül hónapokkal ezelőttig nem csináltam semmit. Igen, simán lusta is voltam, foghatnám az időhiányra is, de azt gondolom, hogy eleve nem volt egy alap ösztönzés bennem, nem volt meg az az érzés, hogy ez egy tök jó dolog. Ha visszagondolok arra a piszok sok küzdelmes (és rohadtul gyűlölt!!!) cooper tesztre, meg a távolugrásra, meg a kötélmászásra... pfff... Mit ne mondjak, érdekfeszítőbb tesi órákat is tudnék vízionálni... Jó, gimiben legalább néha lehetett röplabdázni, kézizni, kosarazni, és ez már jófejségnek minősült a tanártól, de azért szerintem ennél jóval több fantázia van egy testnevelés órában... Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ne lehetne legalább érintőlegesen bemutatni, ízelítőt adni egy-egy sportból - és itt nem a szokásos úszásos alternatívára gondolok... Miért ne lehetne néha step aerobicot kipróbálni, vagy jógát, vagy akár küzdősportokat?? Egyrészt a változatosság, másrészt az érdeklődés felkeltése, harmadrészt pedig a mozgás szeretetének megalapozása miatt. Ha nem csak medicinlabdákat dobálnánk, meg coopert futnánk, hanem több alternatívát láthatnánk és lehetőségként sikerülne felfognunk ezeket a mozgás órákat az, akkor a tanárok talán hosszútávon meg tudnák alapozni a diákokban sport szeretetét és az arra való belső igényt.

elmélkedés

2015\01\18

Magyarázkodás vagymi

Megint annyi minden van, amiről nem írtam, sok élmény, történés és gondolat, de valami mindig eltereli a figyelmemet, vagy csak simán közbejön, így aztán nem nagyon jutok a billentyűzetemhez. Ez így mondjuk nem egészen fedi a valóságot, de a lényeg az, hogy az írás nem jött össze, na. Kicsit letargikus is voltam (vagyok), de erről majd később, ez hosszú (és nem tragikus, nyugalom). Mindenesetre emiatt aztán jó kevés emberrel beszéltem, azt is leginkább családon belül csak. Piszok önző módon csak arra koncentráltam, hogy magamat feltuningoljam kicsit hangulatilag, no meg agyaltam. Merthogy eleinte én magam sem tudtam, hogy mi a bajom. Mostanra legalább ezt kitaláltam - kb :) Na de erről tényleg később.

Most is csak annyit akartam eredetileg ide bejegyezni, hogy megint van egy kifogásom, haha...

Robi ugyanis beteg. Hirtelen, előzmény nélkül belázasodott, már tegnap is gyenge volt és egész nap csak feküdt szinte az ágyában, de ma reggel (hajnali lázcsillapító után) úgy ébredt, hogy popsiban 39,0 fokot mértünk. Reggel! Na jött a pánik, eddig ilyen sose volt, vigyük orvoshoz. Kórház vagy ügyelet? Ha kórház, akkor szinte biztos, hogy bent fogják, főleg, hogy vasárnap van. Ha ügyelet, ott meg úgyis csak annyit néznek, hogy nincs-e életveszélyben, és ha nincs, akkor "anyuka, csillapítsa a lázat, minden rendben lesz". Végül az ügyeletre mentünk, ahol valóban az említett mondat hangzott el, de legalább egy orvos meghallgatta szakértő fülekkel, és azt mondta, hogy nem tüdőgyulladás - ami azért már megnyugvás. Aztán a mai délután már nem volt annyira vészesen rossz, mint a tegnapi nap, de még nincs jól Robi. Azért az nála nagyon nem általános, hogy mindenféle rohangálás helyett sírva kér, hogy vigyem (!!!) vissza az ágyába (!!!), és hagy aludjon... Amikor pedig megpróbál kijönni, akkor alig áll a lábán, és még a kezét is fogni kell, mert látom, hogy majd' összeesik. A szívem meg megszakad... 

Holnap remélem még jobban lesz, mert mi is nehezen viseljük, hogy ennyire rossz tud lenni neki. Bizakodó vagyok, mert ma estére pl már nem lázasodott be, csak egy kis hőemelkedése volt. Ennek ellenére - pont az éjszakára való tekintettel kapott lázcsillapítót azért.

Szóval extrém röviden ez a szitu most.

orvos egészség elmélkedés rólam Sziszamisza

2015\01\05

2015

Jól kezdődik... Eltört a tabletem érintőképernyője, úgyhogy tönkrement a kijelző (valami véletlen folytán Robi rálépett, khm), halódik a laptopom is, plusz még meg is jött, bár ennek még örültem is végül, mert már nem igazán értettem, hogy mi lehet a baj... És akkor még a családi egészség sem az igazi, gondolok itt Zoli mamájára... Na szóval nem ez volt eddig a legjobb évkezdés, de legalább van honnan felfelé ívelni...

BÚÉK

elmélkedés