A körülmények miatt tudtuk, hogy (inkább előbb, mint utóbb) be fog következni, de azért mégis váratlanul és hirtelen történt meg. Felkészülni erre sehogy nem lehet. 

Zoli nagymamája csütörtökön reggel itt hagyott bennünket. 83 évet, hosszú életet élt. Az utóbbi hónapok nehézségeire és a veszteség fájdalmára egyedüli vigaszt talán az nyújthat, hogy távozása békés volt. Csak elaludt.

Sokszor mondogatta, hogy mennyire szeretne már menni, mennyire magányos itt, nincs társa, akivel a napjait megoszthatná, de nagyon fél, hogy milyen lesz... A család viszont ennek ellenére mindig boldoggá tudta tenni. 3 fiút nevelt fel (egyedül!), 5 unokája és 2 dédunokája született (ők is mind fiúk). Velük (és még sok mindenkivel) együtt gyászolom őt most én is.

Emlékszem az első találkozásunkra közel 10 évvel ezelőtt. Nagyon közvetlen, nagyon kedves, nagyon mosolygós, és nagyon társaságkedvelő nagyiként ismertem meg. Annyira örült nekem, hogy szinte úgy éreztem, hogy egy 3. nagymamát kaptam az Élettől. Főleg azért, mert neki "csak fiúk jutottak", a párjaikkal mindig nagyon kereste a kapcsolatot. Mivel Zolinak akkor már régóta nem volt senkije, nekem azt mondta: "úgy örülök, hogy jöttél, azt hittem, hogy már senkit nem talál magának, pedig én azt se bántam volna, ha akár egy fiút hoz haza, csak legyen boldog!" :) Ezen nagyon nevettünk, annyira nyílt és őszinte volt. Annyira üde. 

Barátokkal is mentünk hozzá csoportosan, mindenkit nagy szeretettel fogadott, mindenkit vendégül látott, mindenkivel beszélgetett, imádtuk érte.

A lekváros és mákos buktái, amiket sütött, egyszerűen mennyeiek voltak. A dédunokák is rajongtak érte, no meg a csillárventillátorjáért.

Ezeket az emlékeket őrzöm róla (és persze még 100 másikat is), én ezekkel búcsúzom tőle.

Nyugodjon békében, Marika néni, odafent találkozunk :'(