Ma (nyilván az utolsó pillanatban persze) elintéztem végre a karácsonyi bevásárlást is, végre minden megvan. Pontosabban egy valami hiányzik, de azt elvileg hétfőn hozza a futár - drukkolunk.

Délután 1-kor Robi elaludt, Zoli is, én meg nekivágtam, és egészen fél 6-ig talpaltam, csakis BKV-val közlekedtem, mert karácsonyi időszakban kocsival horror... Aztán fél 6-kor hazajöttem, és azonnal indultunk hármasban tovább, mert még 1-2 dolog hátravolt, plusz Zoli tankolni akart. Útba ejtettük az Eurocentert, azt hiszem, hogy papírboltot kerestünk, és végül az Intersparban kötöttünk ki mondván, hogy ott is van papíráru.

Befelé menetben kaptunk valami szórólapot, amit pár percig csak szorongattam a sorok között sétálva. Aztán hirtelen mintha megvilágosodtam volna! Leesett, hogy amikor a kezembe adták, akkor a srác mondott is valamit, de (sajnos) szinte meg se hallottam, a papírt meg csak elvettem. Amikor viszont eszembe jutott ez az egész, akkor már az is tudatosodott, hogy mit mondott. Ránéztem a papírra, és mosolyogni kezdtem, hiszen pár héttel ezelőtt kezdtem el gondolkodni pont egy ilyen megoldásban, és erre szembe jött velem! 

Arról volt szó, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat rászorulóknak gyűjtött tartós élelmiszereket. Én nagyon nem szeretek pénzt adni sem szervezetnek, sem embernek, inkább kisegítem konkrétan valamivel (ennivaló, ruha). A pénzzel úgy vagyok, főleg alapítványok és hasonlók esetében, hogy ha adok 100 Ft-ot, akkor én az egészet azért adom, hogy rászorulók kapják, nem pedig azért, hogy egy részébül WC papírt vagy nyomtatópatront vegyen magának az alapítvány. Tudom, a működési költség velejárója, de pont ezért inkább közvetlenül segítek, és akkor is inkább étellel, ruhával, ilyesmivel. Ez volt egyébként a nagy elhatározás idén, hogy úgyis annyit nagybevásárlunk, igazán megtehetjük, hogy kicsivel többet veszünk, és elajándékozzuk. Az, ami nekünk kicsi, a rászorulóknak nagyon is sokat jelenthet.

Így történhetett meg végül, hogy bementünk az Intersparba és tizenezer Ft-okért vásároltunk 1 kis doboz tejfölt és egy db borítékot :))) Jó, nyilván nem pont így történt, mert a bevásárlókocsi tele volt mindenfélével (étolaj, liszt, cukor, tészta, konzervek, keksz, némi édesség...), de ebből a miénk csak a fent említett 2 tétel volt. A legviccesebb az volt, hogy én még így is kissé szégyenlősen toltam oda a kocsimat a Máltaiak pultjához, hogy csak ennyit vettünk, pedig sokkal többet is vehetnénk, ők meg teljes döbbenettel kérdezték, hogy ilyen sokat, te jó ég, ezt mindet, hú nagyon köszönjük stb :) 

Nagyon jó érzés volt, és még ha nem is váltom meg vele senkinek a világot, azért egy kicsit talán sikerül enyhítenem valaki(k)nek a nélkülözését ideiglenesen. Adni tényleg jó.

...és már legalább 2 órája kész a mosógép, az ajtaja csukva, ki se kapcsoltam, ott pállanak benne a ruhák, de mi csak játszunk, és építünk, és rombolunk, és olvasunk, és amikor a következő óra végén felállok, és azt mondom, hogy most már tényleg muszáj anyának kiteregetnie, ő meg erre "nem enged", mert velem akar játszani, és csak kifejezi az erre vonatkozó nagyon is jogos igényét, akkor én igazán rohadtul érzem magam, miközben azt válaszolom, hogy de anya most egy picit nem ér rá veled játszani... Hiába teszem hozzá, hogy csak pár perc, és jövök vissza, ez a "nem érek rád" rész akkor is ott visszhangzik a saját fülemben, még nekem magamnak is pofonszerűen rosszul esik. 

Biztosan túlreagálom, de tényleg utálom azt érezni, hogy nekem sürgősebb dolgom van, mint a saját gyerekem. Mert hát mégis mi lenne fontosabb, mint hogy kiélvezzük az együtt töltött időt, és hogy főleg amíg ő kéri, addig minden percemet neki szenteljem? Ugyanakkor azért nyilván frusztrál kicsit a mosógépben hagyott ruha is, aminek meg aztán tényleg fölöslegesen szabadkozom, hogy ezért vagy azért nem érek rá, az tojik mindenre, berohad ha úgy tartja kedve.

Lazábbnak kéne lennem, na. 

Huhhhhhhh, ez a ma esti gerinc training nagggyon kemény volt! Tetszett, és szerintem én tényleg akár egyedül is menni fogok, csak a hétfőivel ellentétben ez sokkal inkább erősítés jelleggel működött, mintsem nyugdíjas(abb) tempójú, relaxálós gerinc tornaként.

Viszont ma is megpróbáltam maximálisan odatenni magamat, és a nehéz gyakorlatok ellenére végigcsinálni, amit csak lehetett. Ennek eredménye az, hogy már most durván érzem az izmaimat, és ez holnapra még valószínűleg fokozódni fog. Örülök annak is, hogy a váratlan terhelés ellenére sikerült azt is megvalósítanom, hogy továbbra is csak magamra figyeljek, a légzésre, az egyensúlyra, a kivitelezésre, pontosságra, és nem terelte el semmi más a figyelmemet. 

A végkövetkeztetés tehát: még, még, MÉÉÉG!!! :)))

Az egyetlen, amivel nem vagyok kibékülve, az a 3 emelet magasan lévő üveg padlójú függőfolyosó, ami az egyedüli lehetőség, hogy odajussunk a kisteremhez, ahol az órát tartják... Bakker...

Hogy én mennyit kerestem azt a mozgásformát, ami nem csak jót tesz, de még szeretem is csinálni! Elég sokfélét kipróbáltam, de mindegyikkel volt valami bajom. Elsősorban persze a hülye kisebbségi komplexusaim, miszerint mindenki engem néz, hogy milyen béna vagyok, meg hogy kövér vagyok, meg hogy nem tudom követni egy csoportos óra ütemét stbstb (igen-igen: blablabla...). Ezeket mostanra talán sikerült kinőni, de minimum félretenni. 

A szomszéd lány hívott el magával a közeli Oxygen Wellness-be, ő már régebb óta járt. Párszor mondogatta, de konkrétumokról nem beszélgettünk, hogy milyen is ez a torna. Aztán egyszer rászántam magam, na mondom megnézem. Gerinc-trainingről van szó, és azonnal beleszerettem! Pont megfelelő a tempó, a gyakorlatok, az edző, tudok magamra figyelni, és nem utolsó sorban már az ELSŐ (!!!) alkalom után éreztem, hogy a hátamnak sokkal jobb, mint előtte. Előtte ugyanis iszonyúan fájt már a sok gyerkőc emelgetés-cipeléstől, hiszen most már azért 13 kg, amit hosszútávon (szó szerint) kézben tartani elég megterhelő a gerincemnek.

Na szóval teljesen odáig vagyok ezért a tornáért, alig várom a hétfő estéket, hogy menjünk, és mozogjunk. Olyannyira, hogy 2 másik lányt is beszerveztem egy kipróbálásra, csak velük a másik közeli Oxygenbe megyünk. Remélem, hogy legalább egyiküknek tetszeni fog, mert akkor már heti 2-re növelhetem a tornaórák számát :) Bár egyébként most már akár egyedül is képes lennék eljárogatni - azt hiszem, felnőttem :D

Na, az van, hogy volt egy kémiai terhességem, aminek most este már vége is lett. De nincs semmiféle dráma, amint azt az előző bejegyzésben is írtam, tök pozitívan állok hozzá, majd a következő hónapban újra megpróbáljuk :)

Hihetetlen energiát, hitet és önbizalmat adott már önmagában az a "minimális" (nekem mégis nagy) eredmény, hogy rögtön képesek voltunk összehozni ezt a pozitív tesztet. Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de tényleg lelkesítő. Ha egyszer sikerült, akkor miért ne sikerülne megint? :)))

Hajrá, hajrá, hajrá :)

Ígérem, hogy nem fogok mindent publikálni, igyekszem nem mindenkinek az agyára menni ;)))

Egyébként némi magyarázatként mi is az a kémiai terhesség:

Megfogant, elkezdett beágyazódni, termelődött egy kevés, teszttel kimutatható HCG (terhességi hormon), majd valami miatt abbamaradt a fejlődés, és megjött a menstruáció.

Hát ez a történet ennyi volt, majd legközelebb folyt.köv. :)

Nem mondhatom senkinek... ...elmondom hát mindenkinek. A régi jó duma ugyebár arra az esetre, ha valami nagyon feszít, és nagyon ki akarod mondani... Na ez most tipikusan egy ilyen eset nálam.

Rengeteget agyaltam rajta, hogy mennyire jó, vagy nem jó döntés ez így ebben a formában részemről, de végül is mindegy. Hiszem, hogy ez az írás önmagában nem változtat, nem befolyásol semmit. 

Hű, azt meg el is felejtettem leírni, hogy min sokkolódtam nemrég.

Lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom, vagy túlságosan vidéki kislány (haha, 32 éves kislány...) vagyok, de én bizony isten még sosem láttam élőben meztelen műcicit - mármint azt a szilikonos fajtát (na nem mintha a sajátomon kívül bármilyen más női mellet sűrűn látnék :)). 

Na, a múlt szerdai torna órám után a női öltözőben ezt az élményt pótolhattam. Hát hogy mennyire volt jó élmény, azt inkább hagyjuk... Félreértés ne essék, nem a műcickók intézményével van bajom - mindenki úgy csinálja magának, ahogy akarja - hanem konkrétan azzal a pár mellel van bajom. Nem voltak extrém nagyok, a mérettel még nem is lett volna gond, de valami nagyon durván látszódott a műtét vonala, és nem alul, hanem szinte már majdnem a bimbó alatt közvetlenül. Esküszöm, hogy az én közel 2 éves császáros hegem egy kis semmiség, egy kis karcolás ahhoz a fércműhöz képest. Alig tudtam nem odanézni, nehéz volt megállni, hogy ne bámuljam, annyira ronda volt. Meg is állapítottam, hogy a csaj vagy soha nem nézte még meg tükörben (kizárt), vagy nem érdekli csak a méret, vagy ő maga se ilyet akart, de már nem tud vele mit tenni... Veszélyes üzem a kés. Hát még a szike...

Töredelmesen bevallom, hogy egészen tegnapig én korábban soha nem készítettem császármorzsát.

Az okát nem tudnám megmondani, egyszerűen csak így alakult. Ráadásul amiket korábban ettem, na azok nem igazán nyerték el a tetszésemet, plusz sokáig tartott volna az elkészítésük. Nem úgy a Mautner Zsófi féle változaté... Ráadásul én a sütőbe betevős részt át is ugrottam, simán, hagyományosan serpenyőben végigtoltam a cuccot, és már ehettünk is. Rendszeresíteni fogom ezt a finomságot, mert mindenki rácuppant rendesen :)

Ilyen lett:

És akkor az említett M.Zs. recept:

Emlékeztetőül...

Robi születése után, amikor először megjött újra, akkor nem rögtön, de 1-2 ciklussal később megismerkedhettem az ovulációs fájdalommal is. Korábban a menstruációs görcsöktől szenvedtem, az most mérséklődött, jött viszont ez. Hát mit ne mondjak, köszi.

Pillanatnyilag épp tisztán érzem, hogy a jobb oldalamon belül zajlik az élet, mozogni is alig bírok tőle. Ha jól emlékszem, akkor máskor is a jobb oldalam volt ennyire aktív, és ennyire érzékletes.

Na majd legközelebb megfigyelem jobban.