Előre szólok: lehet, hogy talán kioktatónak tűnök majd, de csak döbbent és némileg felháborodott vagyok... 

Robival reggel 9-kor elindultunk a legközelebbi Lidl-be vásárolni, ő kismotorral jött, én meg a hátizsákot vittem, előtte még sétáltunk egyet. A bolt tőlünk 1 km-re van (lemértem Google Earth-ön). Robi tündér volt, kint nézelődött, csacsogott, bent pedig segített berakni a dolgokat a kosárba és szintén csacsogott. Minden rendben ment egészen addig, amíg a pénztárnál fel kellett volna pakolni a szalagra. Ilyenkor ő akarná csinálni ezt is (öntudatos 2 és fél éves :)), és ha a körülmények megfelelőek, akkor ezt szoktuk is hagyni neki, ill. segítünk ha kell. Most is elkezdte volna, de nem érte fel a szalagot. Emeljem fel. Oké, felemelem, de nem teszi a szalagra a kezében lévő cuccot, mert épp olyanja van. Közben a szalag viszont megy, a sor halad előre, mögöttünk meg állnak. Na ekkor mondtam neki szépen elmagyarázva, hogy megpróbálhatja lentről feltenni, de közben mivel sietnünk kell, én is pakolok. És itt elszakadt a cérnája... De valami extra brutál módon. Nem állítom, hogy még sosem hisztizett, de azt állítom, hogy így még soha, és nyilvánosan még soha... Szó szerint visítani kezdett, mint akit nyúznak, közben artikulálatlanul próbált meg szegénykém érvelni, hogy ő akar pakolni, de közben vegyem fel, és közben ő szundizni akar... Ja és ugye ott a kismotor, azt meg ilyen állapotban ő már biztos nem fogja se hozni, se ráülni... Kicsit én magam is lefagytam hirtelen, de aztán pár másodperc alatt döntenem kellett, összeszedtem magam, és arra jutottam, hogy megúszni már úgysem lehet a nagy műsort, akkor viszont essünk túl rajta gyorsan... 

Miközben az előttem álló még a pénztárossal beszélt, fizetett stb., addig én leguggoltam, és a kezeit fogva gyorsan elmondtam (a hangosan síró) Robinak, hogy anya most fel fog állni, kifizeti a finomságokat, elpakolunk, és utána már össze is bújhatunk. Kb mint ha a falnak mondtam volna, ő csak tiltakozott, hogy neki ez nem tetszik. Márpedig muszáj volt így tennem, tényleg villám sebesen intéztem a dolgokat, miközben szegénykém a motort hátra hagyva, a lábamba csimpaszkodva süvöltött. A mögöttem álló csak bambult, meg arréb rúgta a kismotort, hogy ő elférjen tőle, de nyilván nem felém gurult a járgány, miért is segítene nekem persze... Valahogy összekapartam mindent, hátizsákot, szatyrot, motort, gyereket, és elvánszorogtunk a pénztáron túl lévő pakolós párkányhoz. Ott lecuccoltam, és Robit az ölembe vettem, hamar meg is nyugodott ügyesen. Pár percig duruzsoltam a fülébe, ringattam, kizártuk a külvilágot, minden oké lett. Úgy tűnt. Elmondta, hogy motorra ülve szeretne kimenni, és megnézni a szökőkutat. Na szuper, végre jók vagyunk. Elindultunk, és a nyugi egészen a kijárati fotocellás ajtóig meg is volt, ott csak annyit mondtam neki, hogy "menjünk tovább gyorsan az ajtóból, nehogy ránk csukódjon"... Ezzel kész, újabb lavina indult el, nagyobb mint az előző... Még mindig a boltban voltunk, ráadásul az előtérben, ahol még bevásárló kocsik is torlódtak, meg onnan akarták páran kivenni a sajátjukat... Itt dobta el Robi újfent a motort, és kezdett volna csimpaszkodni rám fel. Volt némi közjáték (erről még szót ejtek...), amíg kijutottunk a levegőre, és a legközelebbi padra végül lepakolhattam a cuccokat. És innentől kezdve nem volt megállás. Megnyugtatni maximum 30 másodpercre lehetett, és utána újult erővel kezdte a zokogást szegény. Negyed órát üldögéltem vele ott kint, annyit sikerült elérnem, hogy viszonylag csendben kivárta, amíg felkötök magamra mindent... Igen, a hátizsákot, a teli bevásárló szatyrot ÉS a kismotort is, plusz őt is felveszem, hiszen ez volt az egyezség. Onnantól kezdve már csak 990 métert kellett ezzel a kis (hangos) pakkal megtennem, hogy hazaérjünk. Végig sírt, végig "Lobi odamegy, odamegy", és mutogatott visszafelé, hiába mondtam bármit.

Itthon még egy negyed óra volt, amíg az ágyában megnyugodott, és azóta alszik. Én meg feldolgozok... Mert ez tényleg elég sokkoló volt.

Szóval visszatérve a kis közjátékra a Lidl előterében...: Miközben én ott Robi mellett guggolva, őt ölelve próbáltam egyrészt kideríteni, hogy miért sír ennyire, másrészt megnyugtatni, természetesen mellettünk jöttek-mentek az emberek. Igyekeztem nem útban lenni, szerintem kb sikerült is, de nem ez volt az elsődleges szempont, elnézést. Viszont az, amit az elhaladó emberek többsége segítség címszó alatt leművelt, az valami kriminális!!! 

Ilyen mondatok jöttek Robinak címezve:

• Lát ám a cica téged, és nagyon csúnya kisfiú vagy...
• Ne sírjál ennyire, mert anya itt fog hagyni egyedül, és ő elmegy haza...
• Nahát, a kisfiúk nem sírnak ám, ugye tudod?
• Hagyd abba a sírást, mert így senki nem vinne haza téged...

EMBEREK, NORMÁLISAK VAGYTOK??? Már elnézést, de egy egyébként is rémült, és valami miatt aggódó kisfiút TÉNYLEG azzal akartok megnyugtatni, hogy az anyja (akire ő a legjobban számít elvileg mindig) ott fogja hagyni??? TÉÉÉNYLEG KOMOLYAN GONDOLJÁTOK??? Értem, hogy rohadtul zavaró lehet, hogy valaki fejhangon visít, de higgyétek el, hogy én magam is (és biztosan minden más anya is) azon vagyok a legjobb tudásom szerint, hogy megszüntessem ezt az állapotot. És ha Ti, többiek csak a fentihez hasonló mondatokkal tudnátok "segíteni" (???), akkor inkább NE mondjatok semmit!!! Komolyan kérem ezt a magam és az összes többi anyuka nevében!!! Csak gondoljatok bele, hogy annak a szerencsétlen kisgyereknek éppen megvan a maga baja, neki biztosan pont nem hiányzik, hogy még egy vadidegen okoskodjon... Mert neki csak vadidegenek vagytok. Hiába vagytok/lennétek kedvesek, a legtöbb gyerek (ilyenkor főleg) nem kér az idegenekből... Az anyai/apai ölelés, vagy egyéb ismerős dolgok segíthetnek, de az semmiképp, ha egy ismeretlen néni/bácsi kvázi megfenyegeti, hogy az ő életének sziklaszilárd pontja épp egy ilyen számára érzelmileg kritikus és labilis helyzetben magára hagyja... ATYAÚRISTEN!!! Legszívesebben még ezeknek a nőknek/férfiaknak is visszaszóltam volna, de pont nem volt szabad kapacitásom... Arra telt csak, hogy próbáltam tompítani az általuk még inkább felfokozott feszültséget. Próbáltam elmondani, hogy "drága kisfiam, nem kell félned, a néni butaságot mondott, nem foglak itt hagyni, számíthatsz rám mindig!". Próbáltam azt is elmondani, hogy "kicsi szívem, igenis nyugodtan sírjál fiú létedre, egyáltalán nincs ezzel baj, csak közben próbáld elmondani nekem, hogy mi a baj, és akkor tudok segíteni"

Nem is értem, hogy egy fiú miért ne sírhatna?? Szerintem pont, hogy rohadt nagy baj, hogy ezt neveljük bele a fiainkba, hogy szégyellnivaló, ha kimutatják az érzéseiket! Szerintem nyugodtan sírjon. Természetesen nem egy picsogó hisztigépet szeretnék belőle nevelni, de az nem hiszem, hogy azon múlik, hogy "megtiltom" a sírást neki, vagy sem.

Az meg milyen mondat, kedves segítőkész Idegenek, hogy "...mert így senki nem vinne haza téged..."??? Miért, ki más kellene, hogy az én gyerekemet hazavigye? Senki! Onnan senki és pont! Belegondoltál vajon, hogy mit mondtál, vagy csak járt a szád? Vhááááá...

Egyetlen normális reakcióval találkoztam: már kint a padon ültünk, Robi még mindig sírt, és egy hölgy odaült mellénk, és (a korábbi hangoskodókkal ellentétben) higgadtan, nyugodt hangon, halkan megpróbált mesét mondani Robinak. Egy mókuskáról, aki épp Robit keresi, mert játszani szeretne vele, és megnevettetni. Robi eleinte még vevőnek is tűnt erre a sztorira (pedig a hölgy is idegen volt, csak nem beszélt ostobaságokat... - ugye mennyit számít a hozzáállás?), de aztán visszazuhant a sírásba, és már mindegy volt, hogy a mókuska milyen játékot játszana vele. De ennek a hölgynek megköszöntem a szándékot, kedves volt tőle a dolog!

Szóval kedves segítő szándékú Idegen! Legközelebb, ha hasonló szituációt látsz valakinek a gyerekével (és ezáltal leszel Te az Idegen, még akkor is ha Neked is van sajátod), akkor először gondold végig... Semmi baj nem lesz, ha szó nélkül mész el mellettük, talán még ezért is hálásak lesznek, hogy nem bámulják őket. Ha mindenképp segíteni szeretnél, akkor először is szerintem a szülőhöz fordulj a kérdéssel: "Segíthetek valamiben? Motort/biciklit/csomagot cipelni, bármi" Ezért is hálásak lesznek, mert nem kioktatod őket, hogy hogyan kéne bánni a gyerekkel, hanem tényleg segítő szándékot közvetítesz. Amennyiben pedig azt a verziót választod (amit egyébként nem javaslok), hogy rögtön a gyerekhez fordulsz, akkor nagyon fontold meg a szavaidat...! Tudsz-e a kedves, mesélős hölgy szerepébe bújni, vagy csak okoskodó, tudálékosnak fogsz tűnni, aki adott esetben csak ront a helyzeten...? 

Előbb gondolkodj, csak ennyit kérek.