Ma (nyilván az utolsó pillanatban persze) elintéztem végre a karácsonyi bevásárlást is, végre minden megvan. Pontosabban egy valami hiányzik, de azt elvileg hétfőn hozza a futár - drukkolunk.

Délután 1-kor Robi elaludt, Zoli is, én meg nekivágtam, és egészen fél 6-ig talpaltam, csakis BKV-val közlekedtem, mert karácsonyi időszakban kocsival horror... Aztán fél 6-kor hazajöttem, és azonnal indultunk hármasban tovább, mert még 1-2 dolog hátravolt, plusz Zoli tankolni akart. Útba ejtettük az Eurocentert, azt hiszem, hogy papírboltot kerestünk, és végül az Intersparban kötöttünk ki mondván, hogy ott is van papíráru.

Befelé menetben kaptunk valami szórólapot, amit pár percig csak szorongattam a sorok között sétálva. Aztán hirtelen mintha megvilágosodtam volna! Leesett, hogy amikor a kezembe adták, akkor a srác mondott is valamit, de (sajnos) szinte meg se hallottam, a papírt meg csak elvettem. Amikor viszont eszembe jutott ez az egész, akkor már az is tudatosodott, hogy mit mondott. Ránéztem a papírra, és mosolyogni kezdtem, hiszen pár héttel ezelőtt kezdtem el gondolkodni pont egy ilyen megoldásban, és erre szembe jött velem! 

Arról volt szó, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat rászorulóknak gyűjtött tartós élelmiszereket. Én nagyon nem szeretek pénzt adni sem szervezetnek, sem embernek, inkább kisegítem konkrétan valamivel (ennivaló, ruha). A pénzzel úgy vagyok, főleg alapítványok és hasonlók esetében, hogy ha adok 100 Ft-ot, akkor én az egészet azért adom, hogy rászorulók kapják, nem pedig azért, hogy egy részébül WC papírt vagy nyomtatópatront vegyen magának az alapítvány. Tudom, a működési költség velejárója, de pont ezért inkább közvetlenül segítek, és akkor is inkább étellel, ruhával, ilyesmivel. Ez volt egyébként a nagy elhatározás idén, hogy úgyis annyit nagybevásárlunk, igazán megtehetjük, hogy kicsivel többet veszünk, és elajándékozzuk. Az, ami nekünk kicsi, a rászorulóknak nagyon is sokat jelenthet.

Így történhetett meg végül, hogy bementünk az Intersparba és tizenezer Ft-okért vásároltunk 1 kis doboz tejfölt és egy db borítékot :))) Jó, nyilván nem pont így történt, mert a bevásárlókocsi tele volt mindenfélével (étolaj, liszt, cukor, tészta, konzervek, keksz, némi édesség...), de ebből a miénk csak a fent említett 2 tétel volt. A legviccesebb az volt, hogy én még így is kissé szégyenlősen toltam oda a kocsimat a Máltaiak pultjához, hogy csak ennyit vettünk, pedig sokkal többet is vehetnénk, ők meg teljes döbbenettel kérdezték, hogy ilyen sokat, te jó ég, ezt mindet, hú nagyon köszönjük stb :) 

Nagyon jó érzés volt, és még ha nem is váltom meg vele senkinek a világot, azért egy kicsit talán sikerül enyhítenem valaki(k)nek a nélkülözését ideiglenesen. Adni tényleg jó.

Azért az, hogy Budapesten december 20-án napsütéses (oké, egyben szeles is) 15 fok van napközben, na az még kb oké, el tudom fogadni. De hogy este 8-kor aztán elkezdődik egy klassz kis nyarat idéző vihar csittcsatt és bimmbumm kísérettel (dörgés, villámlás), illetve az ország több pontján a talajt fehérré változtató jégeső esik, na ez azért már minimum ritkaság számba megy. Én nem emlékszem ilyesmire...

Aztán persze változás az is, hogy Robi nyáron ilyesmire még meg se rezdült, sőt kifejezetten viccesnek tartotta a fényes-hangos égi mókát, most meg rettenetesen meg volt ijedve! Már a vihar múltával is elég nehezen lehetett rávenni drágámat, hogy maradjon a szobájában, és aludjon.

Mondom én: változnak az idők...

Tegnap megnyugodtak a kedélyek, helyreállt a világ rendje. Még az is kiderült, hogy mi volt az oka a korábbi nyűginek. Megláttam ugyanis, hogy kibújt a 17. fogacska, és immár csak 3 van hátra. 

Ma már újra együtt főztünk, együtt játszottunk, alvás helyett nem jött ki folyton a szobájából. A délutáni szundinál ráadásul irtó cuki volt! Az ágyból kimászott még elalvás előtt, topogott körbe-körbe, eltávolodott pár lépést, visszafordult, aztán vissza is gömbölyödött az alvós állatai mellé, sőt még megpróbált betakarózni is :))) Ezt még eljátszotta vagy 5-ször, de aztán végleg bekuckózott, és elaludt.

Na aztán délután volt némi fennakadás a rendszerben. Szaladgálás közben elcsúszott ugyanis a parkettán, és elég csúnyán szétharapta a száját. Volt hatalmas üvöltés, ömlött a vér, mindketten megijedtünk rendesen. Még arra is gondoltam, hogy be kéne vinni az ügyeletre, főleg amikor letörölgetve a vért megláttam a szája alatt AZT a sebet. Nekem azért is volt ez sokkoló, mert Robi ugye elég óvatos kisfickó, és 2 év alatt eddig soha de soha nem történt semmi olyan, ami kiütötte volna a biztosítékot. Na ez most olyan volt. Szerencsére hamar megnyugodtunk, ő is hamar abbahagyta a sírást, utána pedig már vígan ugrált a kanapén hangosan hahotázva, szóval nem hiszem, hogy bármi baja lenne, plusz enni is bírt panasz és fájdalom nélkül. Betadine-nal lefertőtlenítettük a külső sebet, nagyjából ennyit tudtunk tenni, kb az orvos is ennyit tenne. Össze nem fogják varrni úgysem, át nem harapta azért teljesen szerencsére a száját. A seb helye szerintem meg fog maradni, de egy vagány kissrácnak ez akár szexepilje is lehet majd :)

...azaz borzasztó kétéves.

Természetesen nem olyan borzasztó, de tény, hogy az utóbbi 1 hétben eléggé nehéz vele. Plusz én magam sem vagyok a topon... Gondolom eleve neki sem könnyű, és akkor még itt van a véges türelmű anyja, aki nem mindig képes segíteni neki, hogy uralkodjon az őt elárasztó, és kontrollálhatatlannak tűnő érzelmeken. És ettől persze jól szégyellem magam. Persze tudom, hogy senki nem várja el, hogy én mindig makulátlan legyek (testileg-lelkileg egyaránt), de akkor is szégyellem, hogy nem tudom a magamtól elvárt maximumot nyújtani ilyenkor neki. Pedig igazán szüksége lenne rám, látom rajta. Ehelyett nekem is számolnom kell magamban, és mélyeket lélegeznem, hogy ne durranjon el a fejem. Furcsa ambivalens dolog ez, mert szerintem igenis be kell vallani magunknak, hogy nem vagyunk, nem lehetünk tökéletesek mindig, mindenhol, mégis szégyelljük (én biztosan), hogy nem vagyunk azok. Gondolom, hogy mindenki, legalábbis anyatársaim biztosan megértik, amikor azt mondom, hogy attól még szeretem és imádom, hogy néha úgy érzem, hogy perpillanat nem bírom tovább, és legszívesebben helyben a fejemre húznám a takarót és inkább aludnék (pl). Mert így van. Szeretem és imádom minden körülmények között. De be tudok sokallni, és ember vagyok, szóval sajnos nekem is véges a türelmem. Főleg, ha nekem is épp front van mondjuk.

Na de igazából ennyi mellédumálás helyett inkább leírom, hogy az elalvások, és az ébredések mostanában tortúrává váltak. Nem akar aludni, kijön a szobából, megegyezünk, hogy kap tápit, elmesélek neki egy kalandot, utána szundi. Megérti, sőt vissza is mondja, és mégis, amikor az alku rá eső részét kéne teljesítenie, akkor mintha elfelejtené. Aztán meg ott áll, és meg van sértődve, és egyre csak kiabál, hogy tááápiiii, meg hogy kalaaaaand. És amikor ez tizenötödszörre történik meg (igen, tényleg!), akkor bizony már kicsit ráunok a mókára. Főleg mivel látom, hogy a szemei majd' leragadnak. Aztán pedig tudom, hogy hajnalban 4 és 6 között valamikor majd felkel és eljátssza ugyanezt. Tááápiiii, kalaaaand, szundiiii, neeeem, cuuuumiiii, apa jöööön.... és fel-alá cikázunk egy órán át a szobája és a háló között, aminek mostanában az a vége, hogy Zoli átköltözik mellé, és elaltatja, mert csak így hagyja magát, de akkor se könnyen. És persze ettől nappal is zombik vagyunk...

Nem is értem, hogy miért nem alszom még...

Na mentem is!!!

U.i.: ...az alvós mizéria csak egy része ennek a terrible twos dolognak.