...azaz borzasztó kétéves.

Természetesen nem olyan borzasztó, de tény, hogy az utóbbi 1 hétben eléggé nehéz vele. Plusz én magam sem vagyok a topon... Gondolom eleve neki sem könnyű, és akkor még itt van a véges türelmű anyja, aki nem mindig képes segíteni neki, hogy uralkodjon az őt elárasztó, és kontrollálhatatlannak tűnő érzelmeken. És ettől persze jól szégyellem magam. Persze tudom, hogy senki nem várja el, hogy én mindig makulátlan legyek (testileg-lelkileg egyaránt), de akkor is szégyellem, hogy nem tudom a magamtól elvárt maximumot nyújtani ilyenkor neki. Pedig igazán szüksége lenne rám, látom rajta. Ehelyett nekem is számolnom kell magamban, és mélyeket lélegeznem, hogy ne durranjon el a fejem. Furcsa ambivalens dolog ez, mert szerintem igenis be kell vallani magunknak, hogy nem vagyunk, nem lehetünk tökéletesek mindig, mindenhol, mégis szégyelljük (én biztosan), hogy nem vagyunk azok. Gondolom, hogy mindenki, legalábbis anyatársaim biztosan megértik, amikor azt mondom, hogy attól még szeretem és imádom, hogy néha úgy érzem, hogy perpillanat nem bírom tovább, és legszívesebben helyben a fejemre húznám a takarót és inkább aludnék (pl). Mert így van. Szeretem és imádom minden körülmények között. De be tudok sokallni, és ember vagyok, szóval sajnos nekem is véges a türelmem. Főleg, ha nekem is épp front van mondjuk.

Na de igazából ennyi mellédumálás helyett inkább leírom, hogy az elalvások, és az ébredések mostanában tortúrává váltak. Nem akar aludni, kijön a szobából, megegyezünk, hogy kap tápit, elmesélek neki egy kalandot, utána szundi. Megérti, sőt vissza is mondja, és mégis, amikor az alku rá eső részét kéne teljesítenie, akkor mintha elfelejtené. Aztán meg ott áll, és meg van sértődve, és egyre csak kiabál, hogy tááápiiii, meg hogy kalaaaaand. És amikor ez tizenötödszörre történik meg (igen, tényleg!), akkor bizony már kicsit ráunok a mókára. Főleg mivel látom, hogy a szemei majd' leragadnak. Aztán pedig tudom, hogy hajnalban 4 és 6 között valamikor majd felkel és eljátssza ugyanezt. Tááápiiii, kalaaaand, szundiiii, neeeem, cuuuumiiii, apa jöööön.... és fel-alá cikázunk egy órán át a szobája és a háló között, aminek mostanában az a vége, hogy Zoli átköltözik mellé, és elaltatja, mert csak így hagyja magát, de akkor se könnyen. És persze ettől nappal is zombik vagyunk...

Nem is értem, hogy miért nem alszom még...

Na mentem is!!!

U.i.: ...az alvós mizéria csak egy része ennek a terrible twos dolognak.