Az utóbbi időben megint nagyot nőtt ez a gyerkőc. Nem is rajta látom, hanem a ruháin, és azon, hogy miket ér már fel..

A kilinccsel korábban is elboldogult, de most már könnyedén nyit ki minden ajtót, nem kell nagyon lábujjhegyre állni hozzá. Fél éve kb, hogy a kiságyának az oldalát leszereltük, és éjjel is, nappal is úgy alszik, de eddig pl nem hogy a szobából nem jött ki alvás után/helyett, de még az ágyból sem mászott ki, hanem mindig szólt, hogy felébredt, mehetünk érte. Pedig napközben még hálózsák sincs rajta, szóval nem lett volna nehéz dolga. Igazi kiskirály :)))

Tegnap reggel is hallottuk, hogy felébredt, de mivel csak egyszer szólt, és azt sem nekünk, csak úgy magában, ezért visszadőltünk, hogy akkor még ő is szundizik kicsit. Aha... Egyszer  csak nyílt a gyerekszoba ajtaja, és kitotyogott Zsákos Frodó, izé Zsákos Robi :))) Na nem mondom, nem volt jó kedvében, de ezt betudom annak, hogy a betegség miatt az előző éjszakája iszonyú rossz volt, alig aludt(unk)...

Aztán a tegnapi délutáni szundi után is már önállóan jött ki a szobából, bár előtte még kiáltott egy "Anyá"-t :) Ma reggel 1/2 8-kor bekukucskáltam, még nagyban aludt. 3/4 8-kor megint belestem a kulcslyukon, de akkor már nem láttam őt az ágyában... viszont egyszer csak felbukkant egy fejecske közvetlenül az ajtónál - majdnem elröhögtem magam :D Alig maradt időm visszaszaladni a nappaliba, már nyílt is az ajtó, és jött ismét zsákostól, mosolyostól Robi :) Ezúttal tehát szó nélkül kelt fel, önállósította magát nagyon ügyesen (maholnap egyszer csak valami leányzó is előjön majd a szobájából, ha így rohan az idő :) )

Na de a legnagyobb megrökönyödésünk (teljesen jó értelemben) az volt ma, hogy egy olyan szekrényt is elér, aminek rettentő magasan van a fogantyúja - legalábbis azt gondoltuk. Az igazi döbbenet viszont ott következett, amikor az ebben a szekrényben a számára fenntartott rágcsákat (babakeksz, kölesgolyó) megtalálta... Mire odafordultam, addigra nyitva volt az ajtó, ő pedig boldog mosollyal az arcán rámolta ki a kekszes dobozt :))) Mivel most a betegség miatt nem nagyon evett, meg amúgy is ilyen ügyes volt, nem volt szívem elvenni tőle, hagy egye. Jól nevelt kisfiú módon leült, levette a doboz tetejét és megevett két kekszet. És akkor amit már nem gondoltam volna, hogy fokozható, még jobban leesett az állam: 2 azaz kettő keksz után fogta a tetőt, rátette a dobozra, és visszarakta a polcra az egészet!!! Semmi habzsolás, semmi mértéktelenkedés. Zolival összenéztünk, de nem jutottunk szóhoz. Hihetetlenül büszkék vagyunk rá! :)

Most a szó szoros értelmében vegyük a bejegyzés címét. .

Tudom, és korábban is tudtam, hogy sokat költünk kajára (is). Amióta Robi megszületett, azóta nyilván még többet. De igazából azóta vettem észre a nagyságrendeket, amióta a Tesco házhozszállítást bevezették, és mi élünk ezzel a lehetőséggel. Hihetetlen sok dolgot rendelünk egyszerre, semmi feleslegeset (legalábbis csak olyanokat, amit tényleg szükségesnek érzünk a mindennapokban). Azaz nem chips-ek és csokik, vagy alkohol és kaviár szerepelnek a listán, hanem kenyér, húsok, felvágott, pelenka, ásványvíz, tisztálkodó szerek, ilyesmik. Amikor a szállítmány megérkezik, akkor tele a hűtő, roskadoznak a polcok, örülünk. Aztán kb egy hét múlva már vakarom a fejem, hogy hova lett az a rengeteg kaja? Már megint üres a hűtő? És akkor újra nekiesek az összeírásnak, hogy mit is akarunk enni, mit vegyünk, mit hozassunk... Így, hogy a vásárlások többségét hullámokban intézzük, és nem minden nap egy keveset veszünk a sarki közértben, így sokkal sokkolóbb a felismerés, hogy már megint ennyit, és már megint annyit elköltöttünk...

Nem panaszkodni akarok, mert szerencsére nincs rá okom, csak ledöbbenve állapítok meg egy tényt. És persze az is tény, hogy a Tesco nem feltétlenül a legolcsóbb, szóval biztosan valamennyivel olcsóbban is hozzájuthatnánk ezekhez a vásárfiákhoz, viszont az az idő, amíg nem nekem kell odamennem, nem nekem kell összeválogatnom, nem nekem kell a sort kiállnom a kasszánál, és nem nekem kell felcipelnem a 600 kg árut, na ez az idő összességében megéri azt a többlet kiadást (ráadásul sztem annyival nem drágább, de minden relatív, ugyebár).

Kicsit elkanyarodtam, tulajdonképp csak oda akartam kilyukadni, hogy felismerve ezt a dolgot, Zolival a minap arról beszélgettünk immár sokadszorra, hogy azok, akik tényleg havi kb 50 ezer Ft-ból (vagy még kevesebből) élnek, azok hogyan ÉLNEK? És mivel nem csak idősek, hanem fiatalok is vannak közöttük, hogyan nevelik az esetleges gyerekeiket? És még rengeteg hasonló jellegű kérdés jön automatikusan ezek után... Ez végtelenül durva, és elszomorító gondolat.

Nem tudom, hogy végül mit is akarok ezzel az összevisszasággal mondani, csak le akartam írni. Elszomorít, de nem tudom, hogy én hogyan változtathatnék ezen az egészen...

Hű, azt meg el is felejtettem leírni, hogy min sokkolódtam nemrég.

Lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom, vagy túlságosan vidéki kislány (haha, 32 éves kislány...) vagyok, de én bizony isten még sosem láttam élőben meztelen műcicit - mármint azt a szilikonos fajtát (na nem mintha a sajátomon kívül bármilyen más női mellet sűrűn látnék :)). 

Na, a múlt szerdai torna órám után a női öltözőben ezt az élményt pótolhattam. Hát hogy mennyire volt jó élmény, azt inkább hagyjuk... Félreértés ne essék, nem a műcickók intézményével van bajom - mindenki úgy csinálja magának, ahogy akarja - hanem konkrétan azzal a pár mellel van bajom. Nem voltak extrém nagyok, a mérettel még nem is lett volna gond, de valami nagyon durván látszódott a műtét vonala, és nem alul, hanem szinte már majdnem a bimbó alatt közvetlenül. Esküszöm, hogy az én közel 2 éves császáros hegem egy kis semmiség, egy kis karcolás ahhoz a fércműhöz képest. Alig tudtam nem odanézni, nehéz volt megállni, hogy ne bámuljam, annyira ronda volt. Meg is állapítottam, hogy a csaj vagy soha nem nézte még meg tükörben (kizárt), vagy nem érdekli csak a méret, vagy ő maga se ilyet akart, de már nem tud vele mit tenni... Veszélyes üzem a kés. Hát még a szike...

...és akkor hivatalosan is megnyitjuk az idei őszi-téli betegség szezont. 

Ma egész nap csak a kanapén feküdt a gyerkőc, mesét néztünk, összebújtunk, simizgettem, miközben ő durván köhögött, el volt kicsit kettyenve, sőt éjjelre végül már egy fél adag lázcsillapítót is kimértem neki (biztos ami biztos).

A hagymatea, az anyutól kapott méz és az egyéb természetes házi gyógymódok rögtön előkerültek, és remélem, hogy sikerül is ezen a szinten megállnunk.

Drága szívem, pedig pont most ebben a trutyi időben gondoltam rá megint, hogy jó lenne, ha a napi játszóterezés helyett legalább egy kis közösségi élmény jutna neki (családi napközi itt a szomszédban), de így erről most lemondunk.

Emiatt a mai tüntetéses részvételem, és a gerinctorna órám is elmaradt. Lényeg, hogy Robi gyógyuljon meg mielőbb!