Isten hozott a Földön, kedves Robi-unokaöcsi :) Legyél mindig nagyon boldog, teljesüljenek az álmaid! :)

Az utóbbi idők egyik legnagyobb sokk hatása a szüleimnél töltött 2 hét alatt ért (július vége-augusztus eleje). Azóta tartogatom magamban, emésztgetem, de már muszáj kiírnom. Majdnem elnézést kértem, hogy lehet, hogy másoknak ez piti dolognak hangzik majd, de álljunk már meg, ez az én blogom, vagymi :)

Szóval egy ártatlan érdeklődő skype chatből egy hatalmas kavarodás lett. Az egyik kedves barátom (akit 16 éves korom óta ismerek, és akivel még kínlódtunk is hosszú éveken keresztül, hogy hogyan és mit kezdjünk egymással, de végül mindig úgy alakult, hogy sosem lett semmi) közölte, hogy szeret. Én persze vettem a lapot, és jól elviccelődtünk, de kiderült, hogy ez nem vicc. 15 éve szeret folyamatosan. Szeret, mint szerelmes. Tehát úgy szeret, na. Igen, még most is. Engem, akinek van egy 8 hónapos fia. Ő, akinek van egy 3 éves lánya. Ő, akire 16 éves koromtól kb 24 éves koromig vágytam volna, ha... Ha-ha... Arra gondolok, hogy nekem nem kell brazil szappanoperát néznem, mert hirtelen az életem vált azzá. És arra is gondolok, hogy milyen jó, hogy ez az egész akkor derült ki, amikor vidéken voltam, és nem Pesten, nem egy városban vele, és nem tudtuk személyesen megvitatni. Mondhatnám, hogy nem érintett meg a vallomása, mert olyan kemény vagyok, mint a kő, de rohadtul nem így van. Pontosabban nem így volt. Hazudhatnám, hogy egyértelmű és azonnali elutasítás volt a válaszom, de ez sem így volt. Egyre csak kérdezősködtem, hogy miért-miért-miért... Aztán meg, hogy miért most. Meg, hogy akkor miért nem stbstbstb... És persze szégyelltem magam, hogy el-eljátszottam a gondolattal, hogy... De nem tehetek róla, irdatlanul felkavarta a lelkivilágomat! Volt olyan, hogy egészen belemerültem egy "mi-lett-volna-ha" élet gondolatába, és sajnálkoztam, hogy nem úgy alakult.

Heteken keresztül gyötrődtem ezen az egészen, míg szépen lecsengett, elcsendesült, kitisztult a kép, elült a vihar a lelkemben. És hogy ehhez mi kellett? Megbeszéltem az egészet Zolival. Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de bejött. Nagyon sok verziót, érvet végiggondoltam persze egyedül is magamban, de mindent elmeséltem Zolinak is. Szerencsére nem az az őrült féltékeny típus (ismeri az illetékest ugyanis), de azért erre most ő is azt mondta, hogy hát nem biztos, hogy szerencsés lenne mostanában találkoznom vele. Főleg, ha komolyan gondolta, amit mondott. Márpedig...

Nem tudom, hogy mi lesz így, mert azért a barátságot sajnálnám. De egyértelmű, hogy a családom, a SAJÁT családom, az IGAZI Életem sokkal fontosabb, mint egy beteljesületlen, megvalósulatlan (szép) álom.

Így visszaolvasva még mindig csak nagyon-nagyon tömény kivonatot írtam le az egészből, de valószínűleg úgysem tudnék mindent jól rögzíteni, ami a fejemben lejátszódott ezalatt a pár hét alatt.

... történt az utóbbi időben, hogy hirtelen azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Vagy, hogy egyáltalán írjak-e mindenről. Valószínűleg nem fogok. Ez a hátránya annak, ha nyilvános blogot vezet az ember: nem mer mindent megörökíteni. Régen spirál füzetbe írtam naplót, na az tényleg bizalmasom volt, bármit elmondhattam neki, nem kritizált, viszont mindent meghallgatott, és utólag is jó visszaolvasni. Csak tollal írni sokkal lassabb volt, mint így most gépelni.

Na mindegy. Ez csak rizsa. Azért is nem írtam, mert alapvetően ez a blog Robiról szól, pontosabban arról, hogy milyen a családunk élete vele kiegészülve.

De mióta a freeblog bemondta az unalmast, azóta nem tudtam leírni sehova az én dolgaimat, az én "külön" életemet, mármint azokat a gondolatokat, amiket Sziszamisza-freebloggerinaként lejegyeztem (volna) ott. Szóval azt hiszem, hogy ez most kicsit mérföldkő lesz itt, és innentől jobban összemosódik majd az egész, a Kishangleányosdi Robival, és a Sziszamiszásdi velem. Majd az ilyen posztokat legfeljebb Sziszamisza címkével (is) illetem.