...a saját idiótaságom következményeit "élvezem"...

Múlt csütörtökön kezdődött a dolog azzal, hogy fürödtem és hajat mostam, de Robit nem akartam megijeszteni, Zoli meg nem volt itthon, ezért a hajamat úgy hagytam szárítatlanul. Nem lett volna gond, ha a lakásban mondjuk 30 fok van, de hát annyi nincs. Csak kb. 20. Na szóval rendkívül okos ötlet volt tőlem, mit ne mondjak... 20 fokban vizes hajjal üldögélni a nappaliban a gyerekkel játszva, igen (vállveregetés).

Amikor még aznap este tüsszögni kezdtem, akkor már gyanús volt, hogy hibáztam, csak akkor még elkönyveltem egy szimpla náthának - ami nálam nem betegség.

No hétfőn azért már nem így gondoltam, tegnapra pedig annyira elhatalmasodott a dolog (és még Robi nem-alvásával is tetéződött...), hogy muszáj volt segítséget kérnem. Felhívtuk Zoli anyukáját, aki szerencsére el tudott jönni, én pedig pihenhetek, gyógyulhatok. Jó volt az időzítés, mert tegnap estére már hőemelkedésem is lett, mára pedig a hangom is szinte teljesen elment. Jól esik feküdni, na.

Közben viszont azért Robi néha benéz rám, leellenőriz, én pedig hallgatom, hogy játszanak a mamával. Tudatosult is bennem sokadszorra, hogy (kényszerhelyzetet kivéve persze) képtelen lennék őt lepasszolni egy számára vadidegen babysitternek csak azért, hogy mondjuk a karrieremet építhessem. Nem tudnám elviselni, hogy kimaradok Az Életéből, nem látom a nagy attrakcióit, nem velem együtt éli át ezeket a pillanatokat. Még most is nehezen maradok nyugton fekve miközben hallom, hogy milyen ügyesen próbál tornyot építeni. Legszívesebben ott lennék, csak most nem bírok.

A végkövetkeztetés csak annyi, hogy örülök, hogy megtehetem, hogy addig maradok itthon vele, amíg lehet.