Emlékszem Rád régről. Sajnos csak régről, mert hosszú ideje nem találkozhattunk. Viszont jól emlékszem, sok közös élményünk volt. Rengeteget nevettünk együtt, és szerintem senki nem is gondolná, hogy mennyi mindent kaptam Tőled, mennyi mindent köszönhetek Neked abból, amilyen ma vagyok. Az a döbbenetes, hogy eddig én magam sem tudtam, csak a veszteség ébresztett erre rá... És már túl késő, hogy mindezt személyesen megköszönjem Neked. Már csak ezt a dalt tudom 100-szor meghallgatni, mert amióta az eszemet tudom, erről mindig Te jutottál eszembe - ezek után pedig végképp...

Emlékszel, amikor együtt néztük, mondhatni megnézetted velem a Predátort Scchwarzeneggerrel a képernyőn kommandózva? Jézusom, de régen volt, teljesen be voltam rezelve, de meg akartam nézni, mert Neked tetszett. Egyértelmű, hiszen Te voltál az én "bátyám", akire gyerekként felnéztem, mert nagy és erős volt, mert mókázott és nevettetett, mert vigyázott rám, ha kellett.

Aztán később ugyanígy esett a dolog a Hegylakóval, meg a Queen-nel, meg a Metallica-val, meg a Republic-kal, meg Stephen Kinggel és még sorolhatnám... Ugye mennyi minden Hozzád köt? Ezeket mind Te szerettetted meg velem!

Aztán az Élet elsodort minket egymás mellől, és csak ritkán hallottunk a másikról, de mindig ott volt a remény, hogy egyszer még viszontlátjuk egymást, és nagyokat nevetünk a múlton, jókat nosztalgiázunk régi történetekkel.

Ez a remény most Veled együtt ment el sajnos. Amikor eljön az ideje, akkor ugyan majd újra találkozunk, de nem itt, nem ebben az életben.

Kicsit vigasztal a tudat, hogy Te már egy olyan helyen vagy, ahol régen nem látott szeretteinkel lehetsz együtt, és mostantól közösen figyeltek ránk odafentről. Ismerd meg a kislányomat, kérlek puszild és öleld meg helyettem is milliószor! A legfontosabb pedig, hogy őt is, Téged is, és a nagyszülőket is nagyon-nagyon szeretünk, és sosem felejtünk.

Búcsúzom tehát, de nem örökre...