Pozitív vagy negatív? Ez itt a kérdés!

2017\01\04

Összegzés

Pont 1 éve, hogy Robi elkezdett oviba járni, igaz akkor még csak a beszoktatásos 2 hét kezdődött, azon a napon kezdtem el én is visszaszokni a munkába...

More:

ünnep fejlődés ovi elmélkedés rólam Sziszamisza

2016\02\28

Vasárnapi családi idill

Épp a reggeli közös fogmosáshoz készülődtünk ma reggel hármasban (fúj, micsoda giccs :) ), amikor is Robi besétált utolsóként szép komótosan a fürdőszobába, majd huncut mosollyal az arcán, várakozón rám nézve közölte velem, hogy: 

"Anya, te hülye vagy!"

... ... ... ... őőőőőőőőizééé... ... ... ...

Naggggyon hajszál híja volt, hogy majdnem hangosan felröhögtem :D Első reakcióból, érted, remek nevelési célzattal rendelkezett volna a dolog :D Erősen kellett agyalnom, hogy afrancba, erre most mit is kéne mondani, hogy ne pont kedvet kapjon még jobban hozzá. Megkérdeztem először is, hogy tudja-e egyáltalán, hogy most mit mondott, hogy ez mit jelent, erre nyilván nemet mondott. Elmagyaráztam (nagyvonalakban), és hozzátettem, hogy csúnya dolog másnak ilyet mondani, plusz örülnék, ha ezért bocsánatot is kérne, mert nekem is ez rosszul esett. Erre ő:

"Bocsánat, anya, nem akartam azt mondani neked, hogy HÜLYE vagy, csak véletlenül mondtam azt az előbb, hogy HÜLYE vagy!" ...és minden egyes elhangzáskor még jól meg is nyomja az új kedvenc szót, miközben csibészesen mosolyog, éljen :) 

hétvége gyerekszáj mosolygunk

2016\01\08

Az 5. napon...

...az történt, hogy nem sírtam, amikor egyedül kellett hagynom Robit az óvodában. Ő annál inkább. Én csak azért nem tettem, mert tudtam, hogy ő is érti, hogy most mi, miért, hogyan történik, a kis fejében tökéletesen összeállt a kép, csak érzelmileg/lelkileg kellett szembesülnie vele és megélnie az egészet. 

Mint ahogy mindig, mindent így szoktunk vele, tegnap is délután itthon megbeszéltük, hogy mi fog történni ma, hogyan fog ottmaradni, mikor megyek érte. Előre tisztázzuk a dolgokat, amennyire lehet, ne legyen semmi váratlan. Olyannyira vette az adást, hogy később leült a szobájában a szőnyegre, és a plüss állataival eljátszotta a szitut...!!! Ezért is voltam viszonylag nyugodt, hogy kellően felkészült a nagyfiú. Előzetesen az egyik óvónéni azt javasolta látván, hogy Robi jól elvan a többiekkel, hogy én szépen lassan, észrevétlenül somfordáljak el, ki a látótérből. Mint mondtam, nálunk ez nem divat, sőt nagyon nem hiszek benne, főleg nem Robi esetében, aki születése óta pont az ellenkezőjéhez szokott hozzá. Ezt el is mondtam az óvónéninek, de nem akartam tudálékos, akaratos anyukának tűnni, ezért rábólintottam, hogy kipróbáljuk. A tegnapi udvari játéknál a ház takarásába sétáltam el, és kb 20 percig minden oké is volt (kivéve, hogy nekem full rossz érzésem volt ettől a módszertől, amit sztem simán ő is megérez...), aztán meg jött a sírás, hogy hol van anya... Na én ekkor rögtön előjöttem, mert úgy éreztem, hogy épp most verem át a gyerekemet, pont a siker ellen dolgozom, és rombolom le az eddig felépített bizalmat, hogy hihet nekem, hihet abban, amit megígérek, szóval nem csináltam így tovább. Láttam egy kis rosszallást az óvónénin, de nem szólt semmit. Illetve azt mondták mindannyian, hogy megértik, hogy nehéz az elengedés, meg hogy fáj a szívem, hogy el kell szakadnom tőle, de muszáj. És hiába mondtam, hogy de nem erről van szó, én csak másképp akarom, mert másban hiszek, és Robinál más válik be, biztos mindenkinek ismerős az a tekintet, hogy "jóvanjóvan,értem,képtelen vagy rá" :) Nem rosszindulatból néztek így, csak sztem sokaknál tényleg ez a helyzet. Természetesen én sem érzéketlen vagyok a saját fiam sírására, csak ismerem már valamennyire, és sejtettem, hogy mi várható, azaz hogy mivel tudok legkevésbé fájdalmasan leválni róla, ő pedig rólam...

Na de a lényeg, hogy ma a megbeszélteknek megfelelően szóltam előre, hogy "akkor most anya kicsit elmegy dolgozni, ebédre jövök vissza hozzád szívem, legyél ügyes, és játssz sokat, adok búcsúpuszit, szia kicsim!" Kb az "akkormost..." résznél kezdett borzasztó hangosan sírni, miközben csimpaszkodott belém, hogy "anyanemenjél, anyaénisjövök" és nem hagyta, hogy búcsúpuszit adjak, mert akkor majd nem fogok elindulni. Bocsánat, hogy ezt mondom, de mérhetetlenül tüneményes volt, láttam persze rajta, hogy lelkileg ez most rosszul esik neki, de amit még láttam rajta, és ami miatt képes voltam sírás helyett határozottan eljönni, az az volt, hogy igen, érti és tudja, pontosan tudja, hogy ez most AZ a rész, amire készültünk, eljött AZ a pillanat. Fájt a szívem nyilván, de nem volt idő gyengének lenni, különben ő is megingott volna. Eljöttem hát. 

Igazából csak az ovi elé az autóba ültem ki. Kb fél órás távollétet beszéltünk meg az óvónőkkel, ez próbának pont elég, ennyi idő alatt minden kiderül. Elég hosszú volt ez a fél óra, és nem mondom, hogy halál nyugodtan mentem be utána... De amikor beléptem, és nem hogy sírást nem hallottam egyáltalán, de mindenki nevetgélt, akkor kicsit megkönnyebbültem. Amikor az egyik óvóbácsi elém jött az öltözőbe, hogy Robi csak 4-5 percig sírt, és azóta játszik, akkor igazán felsóhajtottam. Aztán amikor bekukucskáltam az ajtón, és azt láttam, hogy az én nagy fiam az óvónénivel a gyerekek között, velük együtt (!!!) mosolyogva beszélgetett és játszott, akkor totálisan elbőgtem magam meghatottságomban... :))) Innen aztán várnom kellett még 1-2 percet, hogy a könnyeim felszáradjanak, és odamehessek hozzá :) Amikor észrevett, akkor nagyon örült nekem, de semmi túlreagálás, sőt nyíltan elmesélte, hogy "anya, amikor elmentél, akkor kicsit sírtam, de aztán megnyugodtam ügyesen. Aztán kicsit megint sírtam, de hamar megnyugodtam". És ezzel visszafordult Hannácskához, és autóztak tovább :)))

...és még nem volt vége a napnak...

Nem húzom nagyon, a lényeg, hogy mindezek után ma még az is nagy áttörés volt, hogy ott is aludt az oviban, ami megint csak hatalmas büszkeséggel töltött el!!! :) Aztán uzsonnára is maradtunk, majd amikor 4 órakor szóltam, hogy ideje indulni, akkor kérlelni kezdett, hogy "anya, még ne menjüüüünk!" :)))) Repes a szívem, egészen komolyan mondom!!!! :)

Fél órát így még ráhúztunk a kedvéért, aztán elindultunk - még mindig jókedvű játékból felállva. Öltözés közben pedig odajött az osonást tanácsoló óvónéni, gratulált Robinak, hogy nagyon ügyes és bátor fiú volt, majd felém fordulva elismerését fejezte ki, hogy mennyire jól sikerült Robit felkészíteni, és milyen jól bevált az én őszinte módszerem. Nagyon jól esett tőle ez a dicséret! :)

A végére pedig a rossz hír maradt: kezdődik a beteges szezon, amit minden kezdő közösségbejáró gyerkőc ismer - Robi már most köhög... Mondjuk azt nem igazán értem, hogy a full beteg egyik kis csoporttársa mit is keresett ma is és tegnap is az oviban... Mindegy, megoldjuk valahogy, bár segítségünk nem lesz mostanában, ugyanis sajnos most még egy elég kellemetlen esemény is jutott mára. Zoli anyukája elég csúnyán eltörte a csuklóját ma reggel a boltból hazafelé menet. Az még hagyján, hogy műteni kell, de még kb 3-szor, és nagyon sokáig fog tartani szegénynek a gyógyulás.

Összességében azért én most mégis (nem is kicsit) pozitív hangulatban zárom ezt a napot és a hetet, mert szerintem hatalmasat léptünk előre! :)

egészség újdonság hétköznapok óvoda nagyszülők attrakció

2015\12\09

Kripli

Na az az igazság, hogy most van rohadtul elegem... 

Kezdődött az egész a derekam becsípődésével. Oké, túltettem magam rajta, nagy nehezen kikúrálódtam belőle, már épp jól voltam, erre kiderült, hogy basszus, idióta módon 2-szer nem vettem be a gyógyszeremet, bumm, rosszul lettem (epilepszia - múlt hét szerda este). Össze-vissza vertem persze magam, lila foltok tömkelege mindenhol, magam alá fordult boka, ez még mindig fáj, de már pont alakult volna a közérzetem (fizikailag), ám ekkor gyakorlatilag lebénultam a bal kezemre, mert a bal vállízületem totálisan megadta magát, így aztán minden egyes mozdulat kínszenvedés most. Eléggé elrontja a hangulatomat ez a hetek óta tartó állandó jajgatási kényszer, és most már én is nagyon érzem magamon, hogy bemorcultam/befordultam. Ennél azért jóval vidámabb szoktam lenni, de ezen most képtelen vagyok nevetni. Mondanám, hogy megöregedni szívás, de csak 33 éves vagyok, nem 99, talán ez még nem az a kor, ahol öregségről szoktunk beszélni. Mindenesetre iszonyatosan elegem van, de úgy tényleg!

rólam grrr Sziszamisza

2015\12\01

Adventi naptár

A mi adventi "naptárunk": 

Egyszerűen elkészíthető, minimál design, low budget, saját kezűleg farigcsáltam abból a pár tavalyi maradék karácsonyi csomagolópapírból, amit itthon találtam. Mindezt felapplikáltam az előszobai beépített szekrény ajtajára :) A lényeg most úgysem az, hogy húdepuccos legyen, vagy hogy telepakolhassam csokival (arra itt lesz a Mikulás, a szülinap és a karácsony), hanem még mindig az izgatott várakozás, a készülődés, na és persze az, hogy mindezt együtt csináljuk Robival. Lelkes segítségem volt ebben is.

És hogy mi kerül bele? Lesz benne 1-2 házi mézeskalács azért, de a hangulatot az adja meg, hogy minden napra jut 1-1 karácsonyi mese és/vagy versike.

Nem csak adventi koszorút, hanem naptárat is idén készítettem életemben először, de ahhoz képest, hogy mennyire egyszerűre esett a választásom, szerintem nagyszerű lett - szerénytelenség nélkül :)

ünnep újdonság hétköznapok mosolygunk

2015\10\07

Gyerekszemmel :)

Az egyik legjobb dolog, ha gyerkőccel sétálsz, utazol, játszol, vagy csinálsz bármit, hogy szinte kötelező az ő szemével szemlélned a világot, ami aztán csodás (újra)felfedezéseket eredményezhet :)

Elgondolkodni, hogy miért állt el hirtelen az eső, rájönni, hogy milyen gyönyörű a szivárvány a nappali szőnyegén, csodálni, hogy a labda gyorsan pattog és közben fura, vicces hangot ad, álmélkodni mindenféle műszaki gépen, megoldáson...

A mai szájtátás a délelőtti séta közben volt esedékes. A közeli autókereskedés előtt egy kamion parkolt. Ez önmagában még nem (akkora) dolog, de csak mert Robi szerencséjére két kamionos családtaggal is rendelkezik :) Ez viszont egy autószállító kamion volt, amit épp ott az orrunk előtt "rakodtak fel", azaz parkoltak fel rá a személyautókkal és rögzítették őket. A kamion sofőrje csinált mindent, ráadásul elég profin. Mármint a parkolás részre értem: úgy tolatott fel az alsó szintre, hogy abban semmi teketória nem volt, pikkpakk betájolta az autót, aztán csak lestünk, már fent is volt! No meg aztán ahogy igazította a platót, mindenféle szerkentyűkkel, joystick-okkal... Hű, ez nekem is elég újdonság volt, nem is tudom melyikünk bambult nagyobb átéléssel :))) 

hétköznapok mosolygunk Fotó

2015\10\05

Olvasmányok

A szeptember hónapom leginkább is az olvasás jegyében telt. Amióta megvan az e-book olvasóm, azóta végre tényleg falhatom a könyveket, nincs fizikai korlát. Sem a könyvtárba járás kényszere, sem az esetlegesen megvásárolt könyvek tárolásának problémája nem feszélyez, egyszerűen csak olvasok. Ez is olyan nálam, mint minden, amire rákattanok: ha elkap a gépszíj, akkor nincs megállás :)

10, azaz tíz könyvet olvastam el bő egy hónap alatt. Döbbenetesen nagy számot fogok mondani, legalábbis nekem leesett az állam, amikor az imént összesítettem: ez 4688 oldalt jelent...!!! Oké, ebben benne van az összes tartalomjegyzék, és egyéb mizériák is, de ha durván kerekítek lefelé, az akkor is 4500 oldal minimum. Pedig mindeközben Robival is játszottam, sétáltunk is, kaját is főztem stb...

Na jó, akkor lássuk a listát. Látható alább, hogy nem csak simán olvasós hónap volt, hanem egyenesen sci-fi olvasós hónap. Mondjuk mindig is közel állt ez a műfaj hozzám, de most aztán csúcsra járattam :) Szóval olvasási sorrendben:

Andy Weir: A marsi (346 oldal)
Robert Charles Wilson: Pörgés - Pörgés trilógia 1. (489 oldal)
Robert Charles Wilson: Tengely - Pörgés trilógia 2. (275 oldal)
Robert Charles Wilson: Örvény - Pörgés trilógia 3. (461 oldal)
James Dashner: Az útvesztő (223 oldal)
James Dashner: Az útvesztő - Tűzpróba (409 oldal)
James Dashner: Az útvesztő - Halálkúra (384 oldal)
Dan Wells: Részben ember - Részlegesek 1. (748 oldal)
Dan Wells: Töredékek - Részlegesek 2. (956 oldal)
Dan Wells: Romok - Részlegesek 3. (397 oldal)

Ami pedig a tartalmukat illeti:

A marsi vezet, aztán a Részlegesek trilógia holtversenyez a Pörgés trilógiával, végül az Útvesztő az utolsó. Ez utóbbi (főleg a 3. része) elég nagy csalódás volt anélkül, hogy történetet mesélnék. Viszont a Részlegeseket olvasva azon gondolkodtam, hogy vajon ebből még hogyhogy nem készül a film? Aztán a cselekményt és a sztori finomságait, megoldásait végiggondolva rájöttem, hogy ez (is) olvasva jobb élmény, legalábbis nekem biztosan.

hétköznapok rólam mosolygunk Sziszamisza

2015\10\01

Betegszabi

Voltam már többször is beteg, amióta Robi megszületett, de csak egyszer voltam olyan rosszul, hogy segítséget kellett hívnom emiatt.

Ezért (is) aztán eléggé váratlanul ért kedden délután, amikor hirtelen, minden előzmény nélkül rám tört az extrém hasmenés, estére pedig a hányás is. Ja és mert Murphy él és virul, még persze, hogy meg is jött mindezek tetejébe, éljen... Éjjel alig aludtam, csak a forgolódás ment, hol a hideg rázott, hol a víz vert le. Lázam szerencsére nem volt.

Tegnap reggelre végül totálisan kimerülten ébredtem, alig éltem, így azzal kezdtem a napot, hogy Zoli anyukáját hívtam. Ő jött is vonattal, amint tudott, de a tegnapi nap nagy részét azért nekem kellett Robival lenyomnom. Ő viszonylag megértő és türelmes volt, de azért mégis csak 3 éves még, és a lényeg neki, hogy játszunk, amit én tegnap nem igazán tudtam megtenni. Bármennyire nem szeretem ezt a módszert, mégis leültettem a Duck Tv elé, ez az egyetlen tv műsor amúgy, amit néha néz, és én közben próbáltam pihenni, erőt gyűjteni. Egyébként így, hogy én mondtam neki a tv-zést, így már nem is akarta igazán :) Sőt, végül ő kapcsolta ki mondván, hogy inkább játszani szeretne! 

Este már Zoli és a mama vitték el az előre beígért fodrászhoz, ők csinálták végig a fürdetős-fektetős szeánszot, én meg lehanyatlottam az ágyba...

Ma éjjel jobban aludtam, cserébe Robi volt nyugtalan, Zoli végül át is feküdt mellé, reggelre pedig hallottuk, hogy kicsit szörcsög az orra, tüsszög, és melegebb, mint szokott lenni... A kedve jó szerencsére, de tény, hogy valamit elkapott ő is, hurrá...

Nekem még mindig szörnyen hasogat a fejem és fáj a gyomrom, de már sokkal stabilabbnak érzem az emésztésemet. A tegnapi gyakorlatilag semmi kaja (még a víz is átment rajtam ugyanis) után ma már sikerült egy fél kistányérnyi, anyósom által főzött gyógy-almakompótot két háztartási keksz kíséretében benyomnom. Ja meg némi teát. Valóságos lakoma a tegnaphoz képest :) És ma csak az a dolgom, hogy pihenjek és gyógyuljak. Azért így sokkal könnyebb ezt megoldanom, mint ha csak kettesben lennénk Robival :)

egészség rólam nagyszülők Sziszamisza

2015\09\18

Kötelező ovi vs. szobatisztaság

Nagyon fontos kérdés következik, amihez a közönség segítségét kérném.

Az új szabályozás szerint ugyebár 3 éves kortól (elvileg) kötelező az ovi. (Tudom, hogy lehet halasztást kérni, de mivel vissza kell mennem dolgozni, ez szóba sem jön.) Na mármost a 3 éves kor lett az új szabály szerinti egyetlen kritérium az óvodába íratást illetően, vagy a szobatisztaság is feltétele lehet hivatalosan a felvételhez? Pontosabban kizárható-e a gyerek az óvodai felvételből, ha már betöltötte a 3 évet, de még nem szobatiszta? Vagy ezt az intézmény saját hatáskörben maga eldöntheti?

Olyan jó lenne, ha végre valaki egyértelmű választ adna erre a kérdésre, mert eddig ahány emberrel/ovival beszéltem róla, annyi verzióval találkoztam...

Egy órája pl a mi (leendő) ovink vezetője közölte, hogy csak akkor veszi fel a gyereket, ha szobatiszta...

Na most akkor...?

ovi elmélkedés

2015\09\03

Meneküljetek... szerintem...

Még ha nem is kedvelnek majd emiatt, akkor is muszáj kiírnom magamból... 

Csak úgy mondom, hogy a helyükben valószínűleg én sem igazán akarnék holmi "táborba" menni kevésbé önszántamból, főleg nem gyerekkel a kezemben, főleg nem úgy, hogy a hivatalos szervek napok, hetek óta csak hitegetnek, sőt átvernek... Persze, értem, hogy ott tudná csak az állam ellátni őket rendesen (efelől mondjuk vannak kétségeim...), és azt is megértem, hogy nem engedhetik őket tovább csak úgy más országba (sem), de ennek szerintem akkor is van emberségesebb módja. Mert most kb azt látom, hogy csak a feszültség szítása a cél, azaz hogy minél tovább kitartson a gumicsont, minél tovább ezen lovagoljon mindenki az egyéb belügyeink feszegetése helyett...

Ha viszont már foglalkozunk a témával, akkor legalább tájékozódjunk, és ne csak a hangzatosan huhogó és szándékosan félelemkeltő kormánypropagandát szajkózzuk inkább szerintem... Távolodjunk már attól el egy kicsit, hogy "fúúúj, idejönnek, és az én pénzemből élnek" meg hogy "állítólag nőket erőszakolnak" és hasonlók.

Személyes tapasztalat velük kapcsolatban van? Mert anélkül talán kicsit kétes lehet meg/elítélni őket...

Nekem van egy kevés, igen. Korábban a Nyugatiban, mostanában pedig a Margitszigeten sokukkal találkoztam, és most nem is tudom, mit mondanék, ha meg akarnék felelni (még jó, hogy nem akarok...) a gyűlölködő, idegenellenes, hősmagyar, hazaszerető mintapolgár képének: "jó ég, ezek kulturáltan viselkednek, ez gyanús" (haha..) vagy "úristen, de hát ezek jól öltözöttek és normálisan néznek ki"? Én mondjuk ezen nem döbbenek meg. Szerintem ha nekem menekülnöm kellene akárhonnan, akkor én sem a legszakadtabb cuccaimat keresném elő, hogy hátha szánalmat ébresztek magam körül, és emiatt megsegítenek (láthatóan ez sem működne, mert akkor meg szakadt csavargózás menne...), hanem kizárólag magamra és a családomra gondolva vinnék mindent amit a) fontosnak érzek, b) pénzzé tehető, c) bírja a strapát (pl ruha). Amin megdöbbenek inkább, az még mindig az a negatív, zárkózott, merev és elutasító hozzáállás, ami a témával szemben mutatkozik. Az, hogy sokan bele se gondolnak a dolog emberi oldalába. Hogy ez velünk is előfordulhat...

Egyébként meg hogyan ítélhetünk el bárkit, aki egy jobb élet reményében tovább lép függetlenül az országában uralkodó állapotoktól? Még ha nem is dúl háború, és nem dobtak bombát a házunkra, akkor is köteles vagyok ott leélni az életemet, ahol születtem? De akkor ezen logika mentén az a sok kivándorolt magyar ember mégis mit képzel, hogy migránsként "kihasználja" a befogadó országot, elveszi az ottaniak munkáját, és szerencsét próbál náluk? Sőt továbbmegyek: én (és a férjem is ugyebár) pl mit képzelek, hogy vidéki születésűként fel"vándoroltam" Pestre, elvettem valaki helyi embernek a zsíros állását, miért is nem maradtam otthon a szülővárosomban? Ugyanaz a logika... Persze lehetne azzal mentegetni ezt a szitut, hogy de hát ez belföld, de vegyük észre, hogy tényleg ugyanaz a logika. És ha a menekültekre költött pénz (amit egyébként részben az EU biztosít ám...!) annyira fáj most, akkor miért nem fáj ugyanennyire az a sok (bocs de rohadtul) felesleges stadion mondjuk? 

Egyébként meg igen, lehet őket általánosítva (az általánosítás amúgy is mindig beválik, mi..?) beállítani agresszív, randalírozó hordának, de kérdezem én: amikor nekünk kellene a sokadik nap után a sokadik átverés után türelmesnek lenni úgy, hogy esetleg még egy-két gyerek is van velünk, mi meddig bírnánk szó nélkül...? Még ha nem is háború elől menekülünk, csak "szimplán" mondjuk hivatali ügyet intézünk... Ugye ahhoz képest még elég nyugodtak ők ott a Keletinél, nem? Szóval mi meddig bírnánk?

Ja sokáig, tudom, mert ilyen birka nép a magyar, csak az uszításnak dől be, de a saját nyakába tett kötelet békével tűri...

Reménysugár azért a sötétségben, hogy van civil összefogás (nem is akármilyen), és hogy főleg az utóbbi időben megnőtt azon ismerőseim száma, akik hasonlóképp látják a dolgot, mint én. Legalább tudom, hogy nem vagyok (teljesen) ufó...

U.i: Ezt az írást amúgy semmiképp nem bántásból tettem közzé, azoknak akik féltik a hazát (bár ebben nem értek velük egyet), hanem olyan jó lenne, ha mindenki megpróbálna egy kicsit nyitottabbá válni, és legalább meghallgatni más véleményeket, más nézőpontokat is. Hátha lehetne szélsőségek nélkül végigcsinálni az egészet. Mert az nem kérdés, hogy végig kell csinálni. A kérdés csak az, hogy hogyan... De az erőszakban én speciel nem hiszek. És nekem a táborba zárás is pont ez a kategória, némileg hamiskásan cseng, rémlik valahonnan ugyebár... 

Már látom, hogy sehogy sem lehet jól lezárni ezt a bejegyzést, mindig marad bennem pár gondolat...

elmélkedés