Az 5. napon...

...az történt, hogy nem sírtam, amikor egyedül kellett hagynom Robit az óvodában. Ő annál inkább. Én csak azért nem tettem, mert tudtam, hogy ő is érti, hogy most mi, miért, hogyan történik, a kis fejében tökéletesen összeállt a kép, csak érzelmileg/lelkileg kellett szembesülnie vele és megélnie az egészet. 

Mint ahogy mindig, mindent így szoktunk vele, tegnap is délután itthon megbeszéltük, hogy mi fog történni ma, hogyan fog ottmaradni, mikor megyek érte. Előre tisztázzuk a dolgokat, amennyire lehet, ne legyen semmi váratlan. Olyannyira vette az adást, hogy később leült a szobájában a szőnyegre, és a plüss állataival eljátszotta a szitut...!!! Ezért is voltam viszonylag nyugodt, hogy kellően felkészült a nagyfiú. Előzetesen az egyik óvónéni azt javasolta látván, hogy Robi jól elvan a többiekkel, hogy én szépen lassan, észrevétlenül somfordáljak el, ki a látótérből. Mint mondtam, nálunk ez nem divat, sőt nagyon nem hiszek benne, főleg nem Robi esetében, aki születése óta pont az ellenkezőjéhez szokott hozzá. Ezt el is mondtam az óvónéninek, de nem akartam tudálékos, akaratos anyukának tűnni, ezért rábólintottam, hogy kipróbáljuk. A tegnapi udvari játéknál a ház takarásába sétáltam el, és kb 20 percig minden oké is volt (kivéve, hogy nekem full rossz érzésem volt ettől a módszertől, amit sztem simán ő is megérez...), aztán meg jött a sírás, hogy hol van anya... Na én ekkor rögtön előjöttem, mert úgy éreztem, hogy épp most verem át a gyerekemet, pont a siker ellen dolgozom, és rombolom le az eddig felépített bizalmat, hogy hihet nekem, hihet abban, amit megígérek, szóval nem csináltam így tovább. Láttam egy kis rosszallást az óvónénin, de nem szólt semmit. Illetve azt mondták mindannyian, hogy megértik, hogy nehéz az elengedés, meg hogy fáj a szívem, hogy el kell szakadnom tőle, de muszáj. És hiába mondtam, hogy de nem erről van szó, én csak másképp akarom, mert másban hiszek, és Robinál más válik be, biztos mindenkinek ismerős az a tekintet, hogy "jóvanjóvan,értem,képtelen vagy rá" :) Nem rosszindulatból néztek így, csak sztem sokaknál tényleg ez a helyzet. Természetesen én sem érzéketlen vagyok a saját fiam sírására, csak ismerem már valamennyire, és sejtettem, hogy mi várható, azaz hogy mivel tudok legkevésbé fájdalmasan leválni róla, ő pedig rólam...

Na de a lényeg, hogy ma a megbeszélteknek megfelelően szóltam előre, hogy "akkor most anya kicsit elmegy dolgozni, ebédre jövök vissza hozzád szívem, legyél ügyes, és játssz sokat, adok búcsúpuszit, szia kicsim!" Kb az "akkormost..." résznél kezdett borzasztó hangosan sírni, miközben csimpaszkodott belém, hogy "anyanemenjél, anyaénisjövök" és nem hagyta, hogy búcsúpuszit adjak, mert akkor majd nem fogok elindulni. Bocsánat, hogy ezt mondom, de mérhetetlenül tüneményes volt, láttam persze rajta, hogy lelkileg ez most rosszul esik neki, de amit még láttam rajta, és ami miatt képes voltam sírás helyett határozottan eljönni, az az volt, hogy igen, érti és tudja, pontosan tudja, hogy ez most AZ a rész, amire készültünk, eljött AZ a pillanat. Fájt a szívem nyilván, de nem volt idő gyengének lenni, különben ő is megingott volna. Eljöttem hát. 

Igazából csak az ovi elé az autóba ültem ki. Kb fél órás távollétet beszéltünk meg az óvónőkkel, ez próbának pont elég, ennyi idő alatt minden kiderül. Elég hosszú volt ez a fél óra, és nem mondom, hogy halál nyugodtan mentem be utána... De amikor beléptem, és nem hogy sírást nem hallottam egyáltalán, de mindenki nevetgélt, akkor kicsit megkönnyebbültem. Amikor az egyik óvóbácsi elém jött az öltözőbe, hogy Robi csak 4-5 percig sírt, és azóta játszik, akkor igazán felsóhajtottam. Aztán amikor bekukucskáltam az ajtón, és azt láttam, hogy az én nagy fiam az óvónénivel a gyerekek között, velük együtt (!!!) mosolyogva beszélgetett és játszott, akkor totálisan elbőgtem magam meghatottságomban... :))) Innen aztán várnom kellett még 1-2 percet, hogy a könnyeim felszáradjanak, és odamehessek hozzá :) Amikor észrevett, akkor nagyon örült nekem, de semmi túlreagálás, sőt nyíltan elmesélte, hogy "anya, amikor elmentél, akkor kicsit sírtam, de aztán megnyugodtam ügyesen. Aztán kicsit megint sírtam, de hamar megnyugodtam". És ezzel visszafordult Hannácskához, és autóztak tovább :)))

...és még nem volt vége a napnak...

Nem húzom nagyon, a lényeg, hogy mindezek után ma még az is nagy áttörés volt, hogy ott is aludt az oviban, ami megint csak hatalmas büszkeséggel töltött el!!! :) Aztán uzsonnára is maradtunk, majd amikor 4 órakor szóltam, hogy ideje indulni, akkor kérlelni kezdett, hogy "anya, még ne menjüüüünk!" :)))) Repes a szívem, egészen komolyan mondom!!!! :)

Fél órát így még ráhúztunk a kedvéért, aztán elindultunk - még mindig jókedvű játékból felállva. Öltözés közben pedig odajött az osonást tanácsoló óvónéni, gratulált Robinak, hogy nagyon ügyes és bátor fiú volt, majd felém fordulva elismerését fejezte ki, hogy mennyire jól sikerült Robit felkészíteni, és milyen jól bevált az én őszinte módszerem. Nagyon jól esett tőle ez a dicséret! :)

A végére pedig a rossz hír maradt: kezdődik a beteges szezon, amit minden kezdő közösségbejáró gyerkőc ismer - Robi már most köhög... Mondjuk azt nem igazán értem, hogy a full beteg egyik kis csoporttársa mit is keresett ma is és tegnap is az oviban... Mindegy, megoldjuk valahogy, bár segítségünk nem lesz mostanában, ugyanis sajnos most még egy elég kellemetlen esemény is jutott mára. Zoli anyukája elég csúnyán eltörte a csuklóját ma reggel a boltból hazafelé menet. Az még hagyján, hogy műteni kell, de még kb 3-szor, és nagyon sokáig fog tartani szegénynek a gyógyulás.

Összességében azért én most mégis (nem is kicsit) pozitív hangulatban zárom ezt a napot és a hetet, mert szerintem hatalmasat léptünk előre! :)